19/10/2025
EGY KÖDÖS OKTÓBERI REGGEL.., MEG A VILÁGÍTÓTORONY
Az ablakon túl köd ül a tájon, mint egy rég feledett takaró, amit valaha anyám terített rám, mikor még nem féltem semmitől. A levegőben nedves avar illata kering, a csendben madarak motoznak, s minden mozdulatban ott van valami kimondhatatlan emlék.
Az őszi fény ugyanúgy simul a földre, ahogy gyerekkoromban a reggelek a ház falára hulltak. Emlékszem, ilyenkor mennyi gesztenyét gyűjtöttünk.A kabátom zsebében melegedtek a kincsek, miközben a hideg csípte az orrom, és az élet olyan egyszerűnek tűnt.
Most a szívemben is köd van. Olyan csendes, nehéz köd, ami alatt lassan kibomlanak a régi vágyak: egy érintés, amit nem kaptam meg, egy szó, amit kimondani féltem, egy ölelés, ami után még mindig sóvárgok.
Az ember valahogy mindig visszavágyik oda, ahol még nem kellett erősnek lenni.
Ahogy a kávém fölött felszáll a gőz, elmosódnak a határok múlt és jelen között. Látom magam kislányként egy diófa alatt, sárga falevelet forgatok az ujjaim között, és nem tudom még, hogy egyszer majd ez a pillanat lesz az, amihez minden más reggelt hasonlítani fogok.
Ahogy csak a cipőm orrát figyelem ahogy a harmatos fűben tocsog, és közben hiszem,hogy a világ jó, hogy minden marad úgy, ahogy van.
Kint szitál a köd, apró hangjai halkan rezegnek az ablakpárkányon, mint valami régi dal, amit már csak a szív ismer. A levegőben dióhéj, füst és emlék keveredik. És ahogy figyelem, lassan megértem: nem a gyerekkor hiányzik igazán, hanem az a fajta biztonság, amiben akkor éltem .
Emlékszem,mennyire szerettem, amikor anya vasalt. A forró vasaló párájába keveredett anya Níveájának illata, és abban az illatban ott volt az otthon melege,amitől minden kisimult bennem. Szerettem, amikor két puha keze közé fogta az arcom — akkor tudtam, hogy jó helyen vagyok a világban.
Szerettem, amikor apa jókedvűen fütyült, miközben borotválkozott. Az arcszesz illata keveredett a dohányéval és az a keverék lett számomra a biztonság illata.
Jó volt az ölébe kucorodni, érezni a mellkasa melegét, hallgatni a szívdobbanásait, és tudni, hogy szabad törékenynek lenni, mert valaki megtart.
Ott volt az öcsém is, a hegymászós játékaink, amiket senki nem értett,suttogva megbeszélt titkaink, amiket senki más nem tud még most sem.Minden nap új kaland volt, még akkor is, ha csak a másik szobáig mentünk.
Ahogy a múlt egy pillanatra puha takaróként körbefon, elönt a hála..Hála azért, hogy volt kiktől szeretetet tanulnom. Hogy tudom, milyen az, amikor két kéz óvón az arcomra simul, amikor egy hang nevetve fütyörészik a konyhában, és amikor a világ még tele van titkokkal, amiket érdemes őrizni.
Az anyai érintésből megtanultam, hogyan kell gyengéden bánni másokkal.
Apám mosolyából tudom, hogy a derű erő.
A testvéri játékokból pedig azt, hogy a szeretet nemcsak nagy dolgokban él, hanem apró pillanatokban, amiket észre kell venni.
Talán ez az élet egyik legnagyobb ajándéka: hogy az emlékek nem láncok, hanem fények. Útjelző világítótornyok,amik megmutatják, honnan jöttünk – és segítenek nem elfelejteni, kik is vagyunk valójában.
Október van. A köd mögött sejlik a régi otthon, a régi illatokkal, a régi szívverésekkel. És bár a testem itt ül a jelenben, a lelkem hazatért — oda, ahol minden elkezdődött.
