22/12/2025
ORDÍTÓ CSENDBEN ÍGÉREM..
A bágyadt nappalok erőtlen hullanak az esték karjaiba,a hidegben minden lélegzet lassan apró fehér felhővé válik.
A levegőben ott lebeg a fenyőágak gyantás illata, a forró tea ,fahéj és a mézeskalács ígérete.
Ahogy az ember végigsétál az utcán, és meglátja az ünnepi fényeket, valami megmozdul benne – egy gyermeki kíváncsiság, amit talán egész évben próbált elrejteni.
A boltokból karácsonyi dallam szűrődik ki, és ha akarjuk, ha nem, megérint bennünket.
A hideg utcákon siető lépések mögött ott rejtőzik a vágy, hogy hazatérjen valahová – egy helyre, egy emberhez, egy érzéshez.
Az otthonokban a
sötét ablakok mögött apró fényfüzérek gyúlnak.
A nappaliban előkerülnek a dobozok, benne régi díszekkel, amelyek mindegyike hordoz valamit a múltból: egy mosolyt, egy régi karácsonyt, egy arcot..
Emlékeztetnek valamire… valamire, amit a rohanásban olyan könnyű elfelejteni.
Arra, hogy akik ma velünk vannak, holnap talán már nem ülhetnek az asztalhoz velünk.
Néha azt gondoljuk, ráérünk még.
Ráérünk felhívni anyát.
Ráérünk megkérdezni apát, hogy hogy van.
Ráérünk átölelni a testvérünket,figyelni egymásra,törődni,időt szakítani ..
Azt hisszük, lesz még idő. Azt hisszük, majd egyszer…
De az idő nem kérdez, nem lassít, és sajnos nem ismétel meg egyetlen pillanatot sem.
Kíméletlenül megtanítja:
nem a csillogás számít.
Nem a fa, nem az ajándék, nem a tökéletes fénykép.
Hanem az, hogy ne felejtsük el: egy napon mindenki asztala körül lesz egy hely, ami örökre üres marad.
De amíg itt vannak velünk, amíg leülhetünk melléjük, amíg hallhatjuk a nevetésüket… addig minden nap ajándék.
Tudom, hogy a csend nem azt jelenti , hogy távol vagy .., hanem, hogy bennem szólsz Apa.
De néha ordít a csended bennem,és nem hallom tőle a gondolataim.
Megtanítottad, hogy a hiány fájdalma a szeretet másik arca, de tudtad, hogy sosem múlik el?
Megmutattad, hogy a szeretet tökéletlen, mégis semmi más nem örök, csak amit egymásnak adunk.
Azt is tudom,arra kell figyelnem, aki mellettem van,aki él,elérhető ,mert megmutattad,milyen érzés, amikor valakit már csak a szívemben lehet átölelni.
Tudod,ha kívánhatnék valamit, azt kérném,bár parányivá zsugorodnék,könnyű pitypang ernyőn felszállnék, a szívembe egy ölelésért bekopognék Hozzád.
De csak annyit tehetek,
hogy ígérem:minden fényben, amit meggyújtok..
minden csendes pillanatban, amikor megállok..
minden ölelésben, amit másnak adok..
ott Leszel
Így ünneplünk MI most már együtt.
