26/03/2026
ÉBREDÉSEK
Az udvar csendesen lélegzik.
Az ágakon a rügyek ott feszülnek a vesszők végén készülődve, aztán egyszer csak kibomlanak.
A szürke ágak zöldbe lehelnek. Mintha azt mondanák:
„még itt vagyok… még mindig képes vagyok újra.”
A föld illata nehéz még, benne van a tél emléke, és benne van valami makacs ígéret is:sosem adom fel!
Láthatatlan erők indulnak meg a fákban — nedvek áramlanak, sejtek osztódnak, a fény egyre hosszabb ideig simítja végig a kérget.Nincs bennük múltba kapaszkodás. Csak egy ősi, megállíthatatlan mozgás: élni tovább.
Ebben van valami fájdalmas… mert a természet nem áll meg gyászolni úgy, ahogy mi. Nem várja meg, míg készen állunk. Nem kérdezi, hogy hiányzik-e valaki.
Csak újra kezd.
….talán épp ezért olyan erős.
Erősebb nálam, mert miközben én ott állok és hiányzik az a kéz, az a jelenlét, az a biztos “így jó lesz”, addig a fák dolgoznak maguktól,viszik tovább azt a rendet, amit Te is olyan jól ismertél.
A kert nem ugyanaz többé és én sem.
A madarak a levegőt írják tele,hanggal, jelenléttel. Ahogy egyik ágról a másikra rebbennek, ahogy fészket építenek újra és újra, minden tavasszal, mintha soha nem fáradnának bele a kezdetekbe. Mintha hinnének abban, hogy mindig van új esély.
És talán ez a tavasz egyik legmélyebb tanítása:
nem számolja, hányszor kezdem újra,csak azt nézi, hogy most képes vagyok e rá.
Az állatok is másképp mozognak ilyenkor.
Valami oldódik bennük. A tél feszessége, az összegömbölyödött várakozás lassan szétnyílik. A nap melege ráül a bundákra, a hátakra, és a mozdulatok újra könnyebbé válnak. A ló lépése hosszabb lesz, a macska nyújtózása lustább, a madár röpte szabadabb.
Az élet áramlik,és ebben az áramlásban van valami mély, megmagyarázhatatlan bizalom..hogy a világ nem felejtette el, hogyan kell élni….hogy a fák nem kételkednek a rügyben, a rügy nem fél a virágtól, a virág nem fél az elmúlástól.
A tavasz ezért nem csak évszak,
hanem emlékeztető, hogy bennem is ugyanaz az erő dolgozik. Ugyanaz a csendes, kitartó, makacs életakarás.Lehet,hogy volt tél bennem is — hosszú, hideg, bizonytalan — de valahol mélyen már mozdul valami.
Nem szabad siettetni, csak hagyni… hogy megtörténjen.
Ahogy a fény egyre hosszabb ideig időzik,ahogy a rügy egyszer csak nem bírja tovább bezárva,ahogy az első madárdal már nem kér bocsánatot a csendtől,úgy kezemben mozdulataiddal,szívemben félmosolyoddal,elindulok újra én is, tudva, hogy valahol mindig vársz rám Apa..