18/10/2025
Ezzel a csodálatos történettel kívánunk, minden kedves Oldaltkövetőnknek kellemes hétvégét! 🍂🍁💗
— Elnézést… hová visznek engem? — kérdezte az asszony halkan, bizonytalan tekint***el az autó ablakán át.
— Marcela asszony, megérkeztünk. Ez a „Szent Anna” idősek otthona. Mától itt fog lakni.
— Hogyhogy… itt maradok? — hangja elcsuklott. — És a lányom? Ő nem jön?
— Azt mondta, majd felhívja, — felelte a sofőr, miközben let***e a kis táskát a járdára: egy pulóver, egy fésű, egy régi fénykép.
— Sok egészséget, Marcela asszony. Itt jó helyen lesz.
Az autó elhajtott.
Marcela egyedül maradt — a hideg szél simogatta könnyes arcát.
A kapuban egy kék köpenyes nő várta.
— Üdvözlöm, Marcela asszony. Nicoleta vagyok, az ápolónő. Jöjjön, megmutatom a szobáját.
— Szobát? Nekem házam volt… kertem… és virágaim…
— Itt is lesznek virágai, meglátja, — mosolygott kedvesen Nicoleta.
A szoba kicsi, de tiszta volt. A másik ágyon egy idős asszony aludt.
— Ő Ileana néni, — mondta Nicoleta. — Keveset beszél.
— Sebaj, — felelte Marcela mosolyogva. — Én mindig beszélek helyette is.
A napok lassan teltek.
Az otthon lakói csendesek voltak, fáradtak, mindegyikük a múltjában élt.
Néhányan látogatásra vártak, ami sosem jött el, mások csak az ablakon át néztek a semmibe.
De Marcela nem tudott tétlenül élni.
Egy reggel ásót kért.
— Mit akar csinálni, Marcela asszony? — kérdezte a portás.
— Virágokat ültetni. Nem tudok falak között élni föld nélkül.
Mentát, bazsalikomot és körömvirágot ültetett.
— Itt lesz a mi tavaszunk, — mondta a többieknek. — Ha már nincs kit várnunk, legalább várjuk, míg kinyílik valami.
Pár hét múlva az udvar az élet illatával telt meg.
Egy nap Ileana néni megszólalt:
— Gyerekkorom illata…
— Igen, drágám. A gyerekkoré és az Istené, — felelte Marcela mosolyogva.
Attól a naptól Ileana ismét beszélni kezdett.
Marcela aztán a vezetőhöz fordult:
— Engedje meg, hogy egy kis műhelyt nyissunk — varrjunk, meséljünk, emlékezzünk. Minden embernek van története. Ha nem mondjuk el, velünk hal meg.
Az igazgatónő elmosolyodott.
— Rendben, próbálja meg.
Néhány nap múlva az ebédlő megtelt nevetéssel és színekkel.
— Én varrónő voltam Jászvásáron! — mondta büszkén egy asszony.
— Én pedig művészeknek varrtam ruhákat! — t***e hozzá a másik.
Marcela nevetett:
— Látják? Még élünk. Kezünk van, szívünk van — csak az akarat hiányzott.
Eljött az igazi tavasz.
Az otthon megváltozott. Virágok mindenhol, mosolygó arcok, élet a levegőben.
Az ajtón Marcela egyik verse függött:
„Nem számít, hol a házad,
csak legyen valaki, aki meghallgat,
és egy darab ég, ami alatt kimondhatod: ‘köszönöm’.”
Egy vasárnap egy elegáns autó állt meg a kapunál.
Fiatal, elegáns nő szállt ki belőle.
— Az édesanyámat keresem. Marcela Ioniță.
Marcela épp virágokat locsolt.
— Irina…
— Anyu… eljöttem, hogy hazavigyelek.
— Haza? — mosolygott. — Én már otthon vagyok.
— Anyu, bocsáss meg… azt hittem, jót teszek neked.
— Úgy tettél, ahogy tudtál, kislányom. De nézz csak körül — ezekhez az emberekhez senki sem jön. Ha elmegyek, ki öntözi a virágaikat?
— De nem vagy köteles gondoskodni róluk, anyu.
— A szeretet nem kötelesség, Irina. Ajándék.
Irina körbenézett — virágok, nyugalom, mosolyok.
— Itt nagyon szép, anyu.
— Igen. De tudod, mi a legszebb? Azt hittem, hogy az életem véget ért… pedig most kezdődött igazán.
Attól a naptól Irina minden hétvégén eljött.
Hozott süteményt, gyümölcsöt, könyveket.
Marcela mindenkinek bemutatta:
— Ez a lányom. Ő tanított meg arra, hogy nem szabad haragudni azokra, akik elhagytak. Csak meg kell mutatni, hogy még tudsz boldog lenni.
Egy nap az igazgatónő így szólt hozzá:
— Marcela asszony, mindenki szereti magát. Szeretnénk, ha ön lenne a foglalkozások vezetője.
— Én? Hetvenhárom évesen? — nevetett Marcela.
— Igen. Maga ennek a háznak a lelke.
Így lett belőle „Marcela néni” — az asszony, aki reményt adott.
Mentateát főzött, verseket írt, énekelt, mosolygott.
— Honnan van ennyi ereje? — kérdezte Nicoleta.
— A könnyeimből, amiket nem akartam többé sírni. Mosollyá változtattam őket.
Három év telt el.
A „Szent Anna” otthon már nem volt szomorú hely.
Az újságok ezt írták: „Az idős emberek, akik egy egyszerű nőnek köszönhetően újra megtalálták az életet.”
Marcelát a város is kitünt***e.
A színpadon csak ennyit mondott:
— Köszönöm. A legnagyobb elismerés az, hogy még mindig szükség van rám. A boldogság nem a fiatalsággal múlik el — csak akkor, ha már nem tudunk szeretni.
Egy reggel Marcela csendesen elment álmában.
Az éjjeliszekrényen egy cetli feküdt:
„Ne sírjatok.
Csak elmentem, hogy a másik oldalon is meglocsoljam a virágokat.
Vigyázzatok egymásra.
A szeretet soha nem megy nyugdíjba.”
Irina megtalálta az üzenetet, és sírt — de nem a fájdalomtól, hanem a hálától.
Folytatta, amit az anyja elkezdett: jött, segített, ültetett, mesélt.
És így lett egy egyszerű, elfeledett nő sok lélek új kezdetének forrása.
Mert néha nem kell megváltoztatni az egész világot.
Elég, ha meglocsolsz egy virágot.
És egy szívet." 👩❤️💋👨🍁💗
