Szakrális Kapcsolódás

15/02/2026

🔥

A valódi spirituális érettség nem az, ha elszigetelt szigetekként lebegünk a világban, hanem ha teljes emberként merünk kapcsolódni, és nem félünk beismerni, hogy együtt többek vagyunk. Az 'elkülönültség' a mátrix része, de amíg ebben a testben élünk, a tanításunk éppen az, hogyan találjunk utat egymáshoz a dualitásban, nem pedig az, hogyan zárjuk ki a másikat a 'függetlenség' hamis illúziója miatt.
A spirituális gőg csapdája éppen az, amikor valaki az abszolút igazságokat (hogy lélekben mindenki teljes) rá akarja erőszakolni a relatív emberi valóságra.
Az, hogy valaki képes egyedül is létezni, nem jelenti azt, hogy a kapcsolódás 'gyengeség'. Az ember társas lénynek teremtődött, nem véletlenül vagyunk biológiailag és érzelmileg is huzalozva az egymásra utaltságra. Aki a 'teljességre' hivatkozva tagadja a társ iránti vágyat, az sokszor csak a sérülékenységtől való félelmét maszkírozza spiritualitásnak, vagy beállt a fogyasztói társadalom diktálta irányelvekbe...

A non-dualitás (egység) szintjén valóban nincsenek nemek, nincs hiány és nincs „másik”. De mi nem csak azon a szinten létezünk.
Az abszolút igazság, hogy lélek szintjén egyek vagyunk a mindenséggel.
A relatív igazság: ebben a testben, ebben a téridőben elkülönült egók, férfiak és nők vagyunk.
A hiba az, ha valaki a relatív világban (ahol éhes lesz, ahol fázik, ahol vágyai vannak) úgy tesz, mintha csak az abszolút szint létezne. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná: "Nem kell levegőt vennem, mert a kvantumfizika szerint az atomok 99%-a üresség." Lehet, hogy igaz, de belehal, ha nem vesz levegőt...

A "Teljesség" félreértelmezése: a duális világban a polaritás a motor. A mágnes két pólusa sem azért akar kapcsolódni, mert „gyenge” vagy „nem teljes”, hanem azért, mert a két pólus közötti feszültség hozza létre az energiát és a mozgást.
Aki azt állítja, hogy „neki nincs szüksége senkire, mert ő már teljes”, az gyakran csak egy védekező mechanizmust épített ki a csalódások ellen. Ez nem megvilágosodás, hanem érzelmi elszigetelődés.

A non-dualitás nem az élet tagadása, nem azt jelenti, hogy megszüntetjük a kettősséget, hanem azt, hogy átöleljük azt.
Aki a spirituális egység nevében tagadja az emberi kapcsolódás mélységét és szükségességét, az valójában fél a hús-vér élettől. Nyilván a függőség másik véglet...
A létezésünk lényege a tapasztalás. Ha a forrás (az Egy) nem akart volna kettősséget, nem teremtett volna világot. Azért lettünk „kettő”, hogy tükröt tartsunk egymásnak, hogy szerethessünk valakit, és hogy a kapcsolódás révén ismerjük meg önmagunkat.

A „laboratóriumi körülmények” között (egyedül, a hegyen) elért béke gyakran csak illúzió, ami az első emberi súrlódásnál kártyavárként omlik össze.
A kapcsolat mint katalizátor, nem mint pótlék: ha a kapcsolódást automatikusan a függőséggel azonosítják, elcsúszik a megértés- a kettő nem ugyanaz.
Függőség: „Azért vagyok veled, mert nélküled semmi vagyok.” (Ez valóban porrá omlik).
Tudatos kapcsolódás: „Egyedül is egész vagyok, de veled olyan mélységeimet ismerem meg, amikhez egyedül nincs kulcsom."

A "Spirituális Sterilitás" veszélye: aki az önállóságot „magasabbrendűnek” tartja, az gyakran azért választja ezt az utat, mert biztonságos. Egyedül nem kell kompromisszumot kötni, nem kell tükörbe nézni, ha a másik rámutat a vakfoltjainkra. Az egyedüllétben elért stabilitás sokszor nem valódi erő, hanem a konfrontáció hiánya.

A "Mag" és a "Más" játéka☯️⚛️
Egy-mag-unkban vs. Egy-más-ban
Az élet nem statikus pont, hanem áramlás. A belégzés (önmagunkba térés) és a kilégzés (világhoz való kapcsolódás) adja a ritmust. Aki csak belélegezni akar (csak önmagában lenni), az spirituálisan megfullad.
A valódi spirituális alkímia nem a magány biztonságában történik, hanem a kapcsolódás tüzében. Ott dől el, hogy a 'teljességed' valódi-e, vagy csak egy mentális koncepció, amit addig tudsz fenntartani, amíg senki nem lép rá a lábadra vagy nem érinti meg a szívedet.

A non-dualitás elmélete jól hangzik papíron, de a 'létforgatagban' (a māyā világában) élni annyit tesz, mint vállalni a dualitást. Az, hogy lélekben egyek vagyunk, nem törli el azt a tényt, hogy emberként szükségünk van egymásra.
Aki azt hirdeti, hogy a másikra utaltság 'gyengeség', az valójában a fogyasztói társadalom atomizált szemléletét öltözteti spirituális köntösbe: 'Légy önellátó, ne függj senkitől, old meg egyedül.'
Ez nem spirituális szabadság, hanem a kapcsolódástól való rettegés. Én nem a hiányból akarok kapcsolódni, hanem a bőségemből akarok adni és a másikéból kapni – ez pedig nem gyengeség, hanem a létezés legmagasabb szintű játéka.

Eredet

15/02/2026

A Tantrikus Nő magában hordozza és éli a Nőiség felemelkedett rezgését azáltal, hogy megismerte, megszelídítette a belső sárkányait és összekapcsolta a szexualitást a spiritualitással magas szinten.

Míg a legtöbb Nőben jelen van a félelem önmaga kiismerhetetlensége miatt, addig a Tantrikus Nőt egy misztikus erő hatja át, amely legbelső sötétsége teljes megismeréséből fakad, s habitusától függően, olykor tűzben nyilvánul meg, máskor olyan nyugalomban, mint az óceán.

A Tantrikus Nő éli a nőiség gyógyító minőségét, élvezi az élet szépségét, játékosságát és mélyebb jelentését. Testét Szent Templomnak látja, ezért szeretetével gondozza és vigyáz rá. Számára Jónija egy misztikus kapu, mely legféltettebb kincséhez vezet. Misztikus kapu önmaga és a nagybetűs Férfi számára is.

Amikor a Tantrikus Nő felemelkedik, az érzékiség mellett megjelenik a mély tisztelet és alázat az élet, az emberi test, a Nő, Férfi és minden Lény felé. Félelmeit meghaladta, ezért számára az együttlét valóban Szent, legyen az Szerelmeskedés, egy beszélgetés, csók vagy pillantás a félhomályban.

Felismerte, hogy Női létéből fakadóan hordozza önmagában az IstenNő mind az ezer arcát, ezt elfogadta, és természetes módon meg is éli. Szégyen és félelem nélkül mer az lenni, aki ő valójában.

Kitartóan gyakorol, hogy testét, lelkét és szellemiségét is fejlessze, gyógyítsa és a Szerelmeskedés egyre magasabb művelőjévé váljon. A felemelkedett Tantrikus Nő bizonyos férfiben félelmet kelthet hiszen olyan erőt és lelki gazdagságot hordoz magában, amit nem bír el mindenki.

Ám, mivel játszmáktól mentes, és a szabadon áradó érzelmei az emberi élet sava-borsát tartalmazza, lénye megtaníthatja Nő társait a tökéletes egyensúlyra, a Férfit pedig Szeretni, szívét kinyitni és bekapcsolni őt az érzelmek szent valóságába.

Ha egy tantrikus Nő érkezik az életedbe, dobj ki minden koncepciót, amit korábban alkottál a Nőkről, és engedd meg, hogy a rajta keresztül áramló Shakti, a Szent Női energia új fényt hozzon az életbe, hogy ahol eddig sírtál, ott nevess, ahol nevettél, ott sírj.

Shivananda

14/02/2026

A Bolond - az ego végső leleplezője
A Bolond, akit Jung gyakran Tricksterként (Csaló) írt le, a psziché egyik legkülönösebb és legfélreértettebb archetípusa. Nem taint és, nem mutat irányt. Nem felemel, hanem leránt a talajra, szembesít a könyörtelen valósággal.

A Bolond szerepe nem az, hogy leleplezzen. Akkor jelenik meg, amikor az ego már spirituálisan kifinomult, látszólag alázatos, sőt „majdnem felébredt”.
A spirituális útnak ezen pontján az ego már sok mindent „elengedett”. Már nem kapaszkodik testi és világi vágyakba, nem akar már bizonyítani semmit.
Csendes, intelligens, megértő. És éppen ezért veszélyes. Mert ilyenkor az ego már nem az „én spirituális vagyok”, hanem az „én már az ego nem vagyok” szerepében tetszeleg. Ez a legfinomabb azonosulás.

A Bolond ezt az állapotot nem elemzéssel leplezi le, hanem abszurditással. Váratlan helyzeteket hoz létre, amelyek nevetségessé teszik ezt a még fennmaradt énképet.
Egy kínos helyzet, egy félresikerült „spirituális” megnyilvánulás, egy banális reakció ott, ahol már „nem lenne szabad”. És hirtelen kiderül az, hogy az ego még mindig itt van.

A Bolond egyik legfontosabb ereje a humor. Nem a cinikus nevetés, hanem az önmagunkon való nevetés képessége. Amikor egy pillanatra képesek vagyunk nevetni azon, hogy milyen komolyan vettük a saját ébredésünket, milyen gondosan építettük a „ én tudatos vagyok” képét, akkor és ott reped meg végleg az ego talapzata.

Ez az önmagunkon való nevetés nem felszínes. Gyakran fájdalmon, szégyenen, meglepetésen keresztül születik meg. De felszabadító. Mert az ego nem bírja a humort. Ott él, ahol komolyság, kontroll és “én fontos vagyok” érzése van. Ahol nevetés jelenik meg, ott az azonosulás fellazul.
A Bolond azt is megmutatja, hogy minden szerep ideiglenes. A keresőé és a „felébredté” is. A Bolond nem tisztel semmilyen spirituális hierarchiát. Számára nincs „szent”, csak valódi. És a valódiság gyakran nyers, esetlen és emberi.

Sok kereső fél ettől az archetípustól, mert attól tart, hogy a humor „lehúzza”, „elbagatellizálja” a spirituális utat. Valójában épp ellenkezőleg, megtisztítja azt. Kiszedi belőle a pózt, a feszültséget, a rejtett felsőbbrendűséget.
A Bolond legmélyebb tanítása az, hogy a Tudat nem komoly és nem fennkölt. A Tudat szabad. És a szabadság egyik jele az, hogy nem kell megvédenie semmilyen képet önmagáról.

Amikor a Bolond munkája elvégeztetett, nem marad tanulság, amit fel lehetne jegyezni. Csak könnyedség és egy belső mosoly. Az a felismerés, hogy az ego minden formájában múlandó, még a legfinomabb, legspirituálisabb alakjában is.

És ahol ez a könnyedség megjelenik, ott az ego már nem tud megkapaszkodni. Nem azért, mert legyőzték, hanem mert nem veszik többé komolyan.

Részlet Frank M. Wanderer ARCHETÍPUSOK a spirituális úton könyvéből
Forrás: Tudatosság

13/02/2026

Néha a test kimondja azt, amit a szív nemzedékeken át elhallgatott. Sok betegség nem pusztán véletlenül vagy fizikai okokból jelenik meg, hanem megoldatlan történetek, elfojtott érzelmek vagy láthatatlan kötelékek csendes visszhangjaként, amelyek mélyen összekötnek bennünket a családunkkal. Anélkül, hogy tudnánk róla, hordozhatunk szomorúságot, bűntudatot vagy sorsokat, amelyek nem velünk kezdődtek, mégis a tüneteinken keresztül szeretnének láthatóvá és elismertté válni.
Ebben az értelemben a betegség nem ellenség, hanem jelentéssel teli üzenet – szeretetteljes meghívás arra, hogy befelé tekintsünk, tisztelettel forduljunk a múlt felé, és elengedjük mindazt, ami már nem a mi terhünk, hogy az élet újra könnyedebben és teljesebben áramolhasson.
-Bert Hellinger

08/02/2026

Az egyik legnagyobb váltás nem az, amikor jobban el tudod magyarázni, mi történik veled, hanem amikor abbahagyod a magyarázást. A sztorik mesélése – magadnak vagy másoknak – sokszor nem feldolgozás, hanem menekülés az érzés elől. Amíg történetet gyártasz, addig az elme dolgozik, értelmez, igazol, összerak, és közben a testben lévő érzetek érintetlenek maradnak. Az idegrendszer nem a narratívából nyugszik meg, hanem abból, hogy az érzés végre átélhetővé válik.

Az „érezni” nem elemzést jelent. Nem azt, hogy tudod, miért érzed, hanem azt, hogy hagyod, hogy ott legyen. Szorítás a mellkasban, feszültség a hasban, nyomás a torokban – ennyi. Nincs történet, nincs múlt, nincs jövő, csak az aktuális testi érzet. Amikor nem menekülsz bele a sztoriba, az idegrendszer végre megkapja az üzenetet: nem kell tovább készenlétben maradnia, mert az élmény nem veszélyes, csak intenzív.

A sztorik kontrollt adnak, az érzés viszont jelenlétet kér. Ezért ijesztőbb. De pont ez az, ami gyógyít. Amikor nem próbálod megérteni, megjavítani vagy megosztani, csak ott maradsz az érzéssel néhány lélegzetig, az elkezd változni magától. Nem azért, mert dolgoztál rajta, hanem mert végre nem hagytad magára.

Ez a váltás felnőtt működés. Nem elmagyarázom magam, nem igazolom, nem dramatizálom – hanem érzem. És amikor érzem, nincs szükség történetre. Miben segít még az érezni? Abban ,hogy megnyílj az élet felé. Méltó helyére kerül az érzelmeink átélésének a fontossága, egy gondolkodás centrikus , érzelem mentes világban, melynek biztosan vége.

Szilasi Márti / Anahita Misztérium Iskola

06/02/2026

A szorongó kötődés számára a kockáztatás ezt jelenti:
„Mi történik, ha kifejezem az igényeimet, és elhagynak?”
Az elkerülő kötődés számára a kockázat ez:
„Mi van, ha közel engedlek, és elveszítem az autonómiámat?”
A dezorganizált kötődés pedig egyszerre éli meg mindkettőt: fájón vágyik a közelségre, miközben a közelség fenyegető veszélyt aktivál.

Ezért ezekben a mintázatokban kapcsolódás nélküli együttlétek születnek, vagyis ott vagyunk, jelen vagyunk, de nem érünk össze, nem találkozunk igazán.
Közelítünk, de a közelség fenyegettség, ezért visszahúzódunk.
Vágyunk a másikra, de nem tudunk “hazaérkezni egymásban”, ezért zaklatott, halogató viszonyunkat végül befejezzük.

Az igazi nagy találkozás pszichológiai értelemben nem egy romantikus pillanat, hanem idegrendszeri esemény: megmutatom a sebezhetőségem rétegeit, vállalom, megadom magam, vállalom a bizonytalanságot, és nem is menekülök azonnal.

A kockáztatás nem azt jelenti, hogy feladom magam,
hanem azt, hogy kilépek az automatikus túlélési reakcióimból.
Nem kontrollálok, nem kapaszkodom, nem zárok be, hanem egyszerűen jelen maradok. A gyógyulás nem a „tökéletes kapcsolat” megtalálásával indul,
hanem azzal, hogy megtanulom elviselni a valódi találkozás feszültségét.

Ahol nincs valódi találkozás, ott tartósan megpihenni sem lehet. 🤍

kiralyeszter.com

02/02/2026

Nevetés

Miért várnál indokra a nevetéshez? Az életnek önmagában épp elegendő indoknak kellene lennie a nevetésre. Hiszen olyan abszurd, olyan nevetséges. Olyan gyönyörű, olyan csodálatos! Mindenfélefajta dolog együttesen. Egy hatalmas, kozmikus tréfa.
A nevetés a legkönnyebb dolog a világon, ha engeded. Mára mégis nehézzé vált. Az emberek nagyon ritkán nevetnek, sőt amikor nevetnek, az sem őszinte. Az emberek úgy nevetnek, mintha szívességet tennének valakinek, mintha valamilyen kötelességet teljesítenének. A nevetés mulatság. Nem másnak teszel vele szívességet!
Azért nem kell nevetned, hogy boldoggá tegyél vele valakit, mert ha nem vagy boldog, akkor mást sem tehetsz boldoggá. Egyszerűen a saját kedvedre nevess, ne várj hozzá indokot. Ha elkezdesz beletekinteni a dolgokba, képtelen leszel abbahagyni a nevetést. Minden dolog már önmagában tökéletes ok a nevetésre - nem hiányzik hozzá semmi -, de te mégis nehezen engedsz. Nagyon szűkmarkú vagy... szűkmarkú vagy a nevetéssel, a szeretettel, az élettel. Amint egyszer megérted, hogy a szűkmarkúságot el lehet dobni, átlépsz egy másik dimenzióba. A nevetés az igazi vallás. Minden más csupán metafizika.

Osho

01/02/2026

Ahogy reggelente belépsz a világba, talán észre sem veszed, de szinte azonnal magadra öltesz egy szerepet. Egy testtartást. Egy történetet. Valakit, akit a világodban ismernek, akit megszoktak, akit elvárnak, hogy olyan légy.
És ez a valaki, ez az énkép, amelyhez ragaszkodsz — vagy éppen amit elutasítasz — nem más, mint egy maszk.

Nem hazugság, nem csalás, csak egy védelmi réteg, amely régen talán még segített neked eligazodni a világban. De most már nem vagy biztos benne, ki az, aki mögötte él.
A mindennapjaidban ezek a maszkok olyan finoman működnek, hogy már szinte eggyé váltál velük. A „jó ember”, a „sikeres”, a „szelíd”, a „harcos”, a „megértő”, a „spirituális kereső” — minden helyzetre van egy reakció, egy gesztus, egy szerep, egy maszk, amelyhez a világ igazodik, és amelyhez te is igazodsz.

De ha megállsz egy pillanatra, ha csendben maradsz, és nem teszel semmit — csak figyelsz — akkor elkezdesz érezni valamit ezek alatt a maszkok alatt.
Egy enyhe feszültséget. Egy finom idegenséget. Mintha valami mégsem teljesen az lenne, mint amit ezek a maszkok mutatnak rólad.

És ez a felismerés nem kellemetlen. Nem fájdalmas. Inkább felszabadító. Mert lassan megérted, hogy amit maszként hordtál — az nem a te hibád, és nem is az igazi arcod.
Ezek a maszkok nem rosszak, csak nem valódiak. Segítettek túlélni, megfelelni, kapcsolódni. De most már nem szolgálnak. Már szűkek. Már nem tudják befogadni azt a tágasságot, ami benned mostanra megérett.

A valódi identitásod nem ezek mögött rejtőzik mert az nem egy újabb arc, nem egy végső maszk, ami majd az „igazi” lesz.
A valódi önvalód nem személyes. Nem az, amit mondanak rólad. Nem az, amit elhiszel magadról. Nem az, amit védesz, vagy amitől félsz. Nem egy maszk.
A valódi önvalód a figyelem maga. Az a csendes tudatosság, amely minden maszk megjelenését és eltűnését egyformán látja — anélkül, hogy beléjük kapaszkodna.

És amikor ez először felismered, talán megijedsz. Mert nem marad semmi, ami alapján „valaki” lehetnél.
De ha meg mersz maradni ebben a semmiben, ha nem sietsz vissza egy új szerephez, nem öltesz fel egy új maszkot, akkor felfedezel valamit, ami eddig sosem változott.

Ami nem egy maszk, nem egy név, nem egy történet. Csak egy csendes, időtlen jelenlét. Csak a létezés végtelen egyszerűsége.
És ez az, ami mindig is te voltál — még mielőtt bármelyik maszkot felvetted volna

Részlet Frank M. Wanderer könyvéből A TUDAT TANÍTÁSAI a spirituális úton lévőkhöz
Forrás: Tudatosság tanítása

30/01/2026

„Rendkívül ritka, hogy két ember egy kapcsolatban az emberi tudat tiszta kiterjesztése érdekében lépjen fel, de amikor ez megtörténik, a belőlük áradó mágneses energia nem kevesebb, mint szent.

A legtöbb ember a kapcsolatokat megküzdési mechanizmusként használja. Nem gyászoltak semmit a múltjukból, és ahelyett, hogy szembeszállnának a belső világukkal, kifelé kapaszkodnak, néha bármilyen tárgyba kapaszkodva, amit a kezük talál.

Valahányszor egy kapcsolatot (vagy barátságot) a szabadság egy formájaként használnak, az lelassítja az utad, és végül káoszt okoz a meződben.

A szent kapcsolatok vagy barátságok radikális önmaguk őszinteségéből fakadnak. Amikor két ember hajlandó nemcsak megnyitni a szívét egymás előtt, hanem önmagát is forrásként felhasználni, a kapcsolat áteresztővé válik, amelyen keresztül a magasabb tudatosság beléphet. Ez egy prizmahatást hoz létre, ahol a mezőik által kibocsátott fény mélyebbre árad a kollektívumba. A kapcsolatnak megvan a lehetősége, hogy kiszakítsa az emberi tudatot a tudat középkori/sötét korszakából, közelebb hozva azt az isteni korhoz.

Az emberek gyakran úgy lépnek kapcsolatba, hogy elrejtik magukat, azt színlelik, hogy azok, amik nem ők. Ez egy finom… feszültség a kapcsolatban, amely a hibáztatás/szégyenkezés taktikájához folyamodik, ami egy valaha romantikus kapcsolatot az „ellenséggel” vívott harccá változtat.

Az ego tudat alatt azt akarja, hogy egy ellenségre vesse árnyékát. Így az egónak nem kell felelősséget vállalnia a saját útjáért. A járt útért való felelősségvállalás képtelensége a tagadásban élés egyik módja.

Egy szent kapcsolatban mindkét fél teljes felelősséget vállal a hiányosságaiért, és nyugodtan egészségesebb tudatállapotokba fejlődik. A kapcsolatok, a barátságok a metafizikai növekedés egyik legerősebb katalizátorai lehetnek, mindaddig, amíg mindkét fél hajlandó önmagába nézni.

Amikor két olyan embert látok, akik nyersek és sebezhetőek egymással szemben, akik nem félnek a saját árnyékukba merülni anélkül, hogy hibáztatnák vagy szégyenkeznének egymásra ebben a törékeny, mégis erőteljes folyamatban, hihetetlen potenciált látok az emberiség számára.

Itt van a kapcsolat ereje.

Himmat Singh

28/01/2026

❤️‍🔥

"Amikor a logika rabjává válsz, lemaradsz az élet varázsáról. Az én feladatom az, hogy az embereket a logika keretein túlra vezessem, a saját létezésünk igazi csodájába."
-Sadhguru

24/01/2026

Kierkegaard, a dán filozófus ír egy emberről, aki borzadva fedezi fel egy újság halálozási rovatában a saját nevét. Nem azért, mert tényleg meghalt. Hanem mert hirtelen ráeszmél: talán már régóta halott belül. És ami még ijesztőbb: addig az sem tudatosodott benne igazán, hogy valaha élt.

Vajon van élet a halál előtt? Honnan tudjuk?

Az ember leélhet egy életet úgy, hogy odabent valójában halott. Spirituális értelemben mindenképpen.

Mozog. Jár-kel. Bejár dolgozni. Családot alapít. Pénzt keres. Vásárol.
Mégis, egy pillanatra sem szembesül azzal a kérdéssel, hogy ki is ő igazán.

Élni nem ugyanaz, mint elfoglaltnak lenni. Birtokolni. Sikeresnek lenni. Vagy akár csodálatot szerezni.
Azt hiszed magadról, hogy vagy valaki. Egész regényeket építesz fel hamis történetekből, hogy ki ez a valaki. Teljesen azonosítod magad ezekkel a történetekkel.

Aztán eljön egy pont, amikor rájössz: mindezek a történetek csak pajzsok. Céljuk, hogy elkerüld a fájdalmat, hogy menekülj a félelmeid elől. Rájössz, hogy teljesítmény- vagy éppen élvezet-kényszer mozgat, amivel különféle elvárásoknak akarsz megfelelni.
Valaki más életét éled, mert azt hiszed, hogy az a te életed.

Közben a saját meg nem élt életed dörömböl odabent, de nem hallod.
Hiányzó intimitás. Kínzó kielégítetlen szükségletek. Elmaradt felelősségvállalás. Az őszinte, mély emberi beszélgetések nélkülözése.

Néha megrázó élmények tudnak felébreszteni csupán ezekből a szendergéseidből. Amikor a tudatos éned padlót fog, akkor tud előjönni egy mélyebb, belső iránytű. Az igazság kényelmetlen pillanatai, amikor a kontroll illúziója cserben hagy. Szembenézésre késztet.

„Merésznek lenni annyi, mint egy pillanatra elveszíteni a biztos talajt," írja Kierkegaard. "Nem merésznek lenni pedig annyi, mint elveszíteni önmagunkat.”

Forrás: Drogriporter