Léterő, Szeged (2026)

30/01/2026

„Nagyon kedvelem a barátainkat, de a gyerekük borzasztó, állandóan bántja az enyémet… és a barátnőm szerint ez teljesen normális, majd kinövi. Nem tudom, mit kezdjek ezzel.”

Meséli egy vendégem... olykor nehéz helyzetnek bizonyul ez egy szülőnek akkor, amikor egyszerre szeretné megvédeni a gyerekét, megőrizni egy fontos kapcsolatot, és közben nem szeretne ítélkezni, sem túlreagálni.

Sokszor ilyenkor hangzik el az a tanács, hogy „tanítsd meg a gyerekedet kiállni magáért”, ami jól hangzik, csak éppen a gyerek nem így tanul, nem elméleti útmutatók mentén, nem mondatokból, hanem abból, amit nap mint nap lát, abból, ahogyan mi, felnőttek kezeljük a saját határainkat.

Ha azt látja, hogy remegő gyomorral veszed fel a telefont, amikor a főnököd hív, ha azt tapasztalja, hogy egy családi ebédnél az anyósod szavai lassan megsemmisítenek, és te ezt csendben lenyeled, ha azt érzékeli, hogy alkalmazkodsz, elhallgatsz, elviselsz olyan helyzeteket, amelyekben valójában sérülsz, akkor nem várhatjuk el tőle, hogy egyedül, teljesen más mintát hozzon működésbe.

A gyerek ugyanis nem abból tanul meg kiállni magáért, hogy „magára hagyjuk a sárban”, hanem abból, hogy látja: a szülő képes nemet mondani, képes megvédeni magát, képes tisztelettel, de határozottan jelezni, hol vannak a határai.

Van olyan is, amikor egy gyerek látszólag a szülője szöges ellentéteként működik, amikor nem az alkalmazkodó, hanem a támadó szerepet veszi fel, mintha egy új mintát hozna a rendszerbe, és ez valóban előfordulhat, de ilyenkor is fontos megérteni, hogy ez sem a tudatos „rosszaság” jele, hanem gyakran egy túlkompenzálás, egy ösztönös kísérlet arra, hogy a családban meg nem élt erőt, határvédelmet vagy biztonságot valaki végre megjelenítse.

Szóval... van egy visszatérő mondat, amit sokszor hallok, amikor gyerekek egymást bántják: „ez most egy ilyen életkori sajátosság”, és miközben valóban létezik az az életkori szakasz, amikor a gyerek az „én, enyém” határait tanulja, amikor még nehéz megosztani, amikor ösztönösen védi azt, ami az övé, nagyon fontos különbséget tennünk aközött, hogy egy gyerek határt véd, vagy aközött, hogy bánt, mert a kettő nem ugyanaz, és nem is kellene automatikusan együtt járnia. Teljesen mindegy, hogy a másik gyerek testvér, rokon vagy kisbarát.

Egy gyereknek lehet indulata, lehet frusztrációja, lehet félelme attól, hogy elveszik tőle a játékát, lehet még eszköztelen abban, hogyan jelezze a szükségletét, de amikor rendszeresen bántó, támadó, megalázó módon reagál, ott már nem pusztán életkori sajátosságról beszélünk, hanem egy jelzésről, egy belső feszültségről, egy tanult mintáról, amit a gyerek valahol, valakitől átvett, vagy amit éppen hordoz helyettünk is.

Ebben a konkrét történetben különösen erős volt az a felismerés, hogy az anyukában egy régi, saját gyerekkori élmény aktiválódott, az az emlék, amikor ő mellette nem álltak ki, amikor a családi helyzetekben mindig háttérbe szorult, amikor voltak hangosabb, erősebb, dominánsabb gyerekek körülötte, és ő megtanulta, hogy az ő határai kevésbé fontosak, és amikor ez most, felnőttként, a saját gyerekei helyzetében újraéledt, az nem véletlen volt...

Amikor a gyerekünk másokat bánt, akkor nem szégyenbe kell hozni, nem „legyőzni” kell őt egy erkölcsi felsőbbrendűséggel, mert ezzel valójában ugyanazt a mintát erősítjük tovább: hogy az erősebb felülírja a gyengébbet, hogy a bántás egy elfogadható eszköz, csak attól függ, ki csinálja és milyen indokkal. Természetesen jelezni kell neki, meg kell állítani, hogy ez nem oké, de ami ilyenkor sokkal fájdalmasabb, de sokkal igazabb kérdés az, hogy mit tükröz nekem a gyerekem viselkedése, milyen belső feszültséget él meg, milyen mintát lát nap mint nap tőlem, tőlünk, a környezetétől.

Mert ha a gyerek füle hallatára másokat kibeszélünk, ha csúnyán beszélünk róluk, ha ítélkezünk, ha gúnyolódunk, ha elintézzük azzal, hogy „ő ilyen”, „ő megérdemli”, akkor valójában mi magunk is bántunk, csak kifinomultabb, társadalmilag elfogadottabb formában, és a gyerek ebből nem azt tanulja meg, hogy tisztelni kell másokat, hanem azt, hogy a bántás rendben van, ha van hozzá narratívánk.

Én abban hiszek a gyereknevelésben, hogy nem birkát szeretnék nevelni a példámmal, aki némán tűr mindent, de nem is farkast, aki ok nélkül támad és rombol, hanem egy juhászkutyát, aki tudja, hol vannak a határai, aki képes megvédeni azt, ami fontos neki, aki ki tud állni másokért is, de soha nem támad pusztán félelemből, indulatból vagy tanult agresszióból.

És ez nem a gyerek „megjavításával” kezdődik, hanem azzal, hogy mi, felnőttek, hajlandóak vagyunk ránézni a saját történeteinkre, a saját sérüléseinkre, arra, hogy bennünk mikor és hol nem álltak ki, mikor tanultuk meg, hogy a bántás túlélési stratégia, és mikor kezdtük el ezt észrevétlenül továbbadni, mert a gyerek nem azt tanulja meg, amit mondunk neki, hanem azt, ahogyan élünk...

Egy gyerek sem születik bántónak. Teljesen mindegy, milyen a személyisége, mennyire határozott, mennyire élénk, mennyire impulzív vagy izgága, ezek önmagukban temperamentumjegyek, nem erkölcsi minőségek, és attól, hogy egy gyerek hangosabb, gyorsabb, erőteljesebb vagy intenzívebben reagál a világra, még nem válik automatikusan bántóvá.

A bántás nem személyiségvonás, hanem válasz, egy tanult vagy kényszerűen kialakult reakció egy belső feszültségre, egy meg nem értett szükségletre, egy olyan helyzetre, ahol a gyereknek még nincs más eszköze arra, hogy megvédje magát, a terét, a játékát vagy a kapcsolódását. Egy határozott gyerekből lehet magabiztos, együttműködő, másokra figyelni képes felnőtt is, ahogyan egy érzékeny, csendes gyerekből is lehet agresszív, ha azt tanulja meg, hogy csak így lehet túlélni.

Nagyon fontos különbséget tenni aközött, hogy egy gyereknek erős az energiája, intenzív a jelenléte, vagy gyorsan reagál, és aközött, hogy rendszeresen átlépi mások határait, mert az első adottság, a második viszont mindig jelzés. Jelzés arról, hogy valahol nincs meg a biztonság, a megtartás, a következetes határ, vagy éppen az a minta, amely megmutatná, hogyan lehet erősen, mégis bántás nélkül jelen lenni a világban.

Amikor azt mondjuk egy gyerekre, hogy „ő ilyen”, és ezzel elintézzük a bántó viselkedést, akkor valójában nem a gyereket védjük, hanem a saját tehetetlenségünket, mert sokkal nehezebb szembenézni azzal, hogy a gyerek viselkedése gyakran rólunk, a kapcsolati mintáinkról, a kimondatlan feszültségeinkről, a fel nem dolgozott történeteinkről mesél.

A gyerekek nem gonoszak, nem rombolni akarnak, hanem kapcsolódni, biztonságban lenni, és hatni a világra, és hogy ezt bántással vagy együttműködéssel teszik, az nagyrészt attól függ, mit látnak, mit élnek meg, és milyen eszközöket kapnak tőlünk ehhez...

Természetesen minden történet egyedi, nincs két egyforma helyzet, nincs egyetlen mindenkire érvényes igazság sem, és nem is kell, hogy legyen. Ezek az írások nem ítéletet mondanak, hanem nézőpontokat kínálnak, tükröket tartanak, amikbe mindenki annyit és úgy néz bele, amennyit éppen elbír. Vidd magaddal mindebből azt, ami épít, ami közelebb visz önmagadhoz, a gyerekedhez, a kapcsolataidhoz, és ami nem rezonál, azt nyugodtan hagyd itt.🤍🙏

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

29/01/2026

„Olyan Margitul érzem magam..."

Margitul?🤷‍♀️

Nem az a baj, hogy túl sok érzelmünk van.
Az a baj, hogy a felét nem ismerjük fel,
a másik felét rosszul nevezzük meg,
a maradékkal pedig megpróbálunk „normálisan viselkedni”.

Az érzelmeink jelentős része nem tiszta, elkülöníthető alapérzelem, hanem több érzelmi és testi állapot keveréke, amelyek egy adott helyzetre adott tanult válaszként jelennek meg, és addig maradnak feszítőek vagy zavaróak, amíg nem tudjuk pontosabban azonosítani őket.

Amikor egy érzelemnek nincs neve, az agy nem tudja hova tenni az élményt, ezért fokozott éberséget tart fenn, ami belső nyugtalanságként, állandó „bekapcsolt” állapotként vagy visszatérő testi feszülésként jelenhet meg, miközben nem az érzelem erőssége a probléma, hanem az, hogy nem értjük, mit jelez.

Mert amit nem tudsz megnevezni, az irányít téged, amit viszont megértesz, azzal már tudsz együttműködni.

Van erre egy egyszerű gyakorlat.
Ha nem tudod pontosan megfogalmazni, mit érzel, nem áll össze, nem találod a megfelelő szót, de azt érzed, hogy ez az állapot újra és újra bekapcsol, akkor egyszerűen adj neki egy nevet, akár egy teljesen saját, kitalált nevet, mert az idegrendszer számára már ez is rendezést jelent.

Ez a módszer gyerekeknél is jól működik, mert nem magyarázatot kér, hanem kapcsolódást teremt az élményhez.

Ezután mondhatsz egy megerősítő mondatot, például azt, hogy „most elengedlek Margit", miközben megérinted a mellkasodat, és lassan, tudatosan a hasadba lélegzel: négy másodpercig belélegzel, négy másodpercig bent tartod a levegőt, majd hat másodpercig hosszan kifújod.

A hosszabb kilégzés bizonyítottan aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert, csökkenti a pulzust és a stresszválaszt, miközben a lassú, mély légzés javítja a sejtek oxigénellátását és segíti a szervezet visszatérését egy nyugodtabb, szabályozott állapotba. Ilyenkor nem „eltűnik” az érzelem, hanem elveszíti az irányító szerepét, és jelzéssé válik, amit már nem kell túlélni, csak megérteni.

S, hogy ki is az a Margit?🫣
Mi itthon Margitnak nevezzük azt az érzést, amelynek nincs pontos alakja: belülről induló, csendes gyomorgörcs, egy nehezen megnevezhető nyugtalanság.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

28/01/2026

Vajon minden betegség lelki eredetű?

Ez egy olyan kérdés, amit szerintünk akkor kezd el igazán értelmet nyerni, ha hajlandóak vagyunk több rétegben ránézni.

A saját példámon keresztül hadd mutassam meg, mire gondolok.

Amíg a gyermekeim anyatejesek voltak, évekig keltem éjszakánként. Az alvásom szakaszossá vált, ami akkor természetesnek tűnt, egy ideig együtt is lehetett élni vele. Amikor már azonban nem szoptattam, azt gondoltam, hogy az alvásom majd magától rendeződik. Nem így történt. Ugyanolyan töredezett maradt, és ezzel együtt egyre kevésbé tudtam valóban regenerálódni.

Ősszel, a vírusos időszakban ez látványosan meg is mutatkozott. Belekeveredtem egy fertőzésbe, amiből nehezen, lassan jöttem ki. Nem éreztem magam stresszesnek, nem voltak erős érzelmi megterheléseim, tudatosan foglalkoztam az idegrendszeremmel, végeztem szabályozó gyakorlatokat, mégsem javult sem az alvásom, sem az állapotom.

Utólag vált világossá, hogy nem lelki szinten keresem rossz helyen a választ, hanem fiziológiai szinten. Az alvásprobléma hátterében magnéziumhiány állt. A magnézium alapvető szerepet játszik az ideg-izom ingerületátvitelben, az izmok ellazulásában és az alvás ébrenlét ciklus szabályozásában. Ha nincs jelen megfelelő mennyiségben, a szervezet egyszerűen nem képes mély, pihentető alvásra, függetlenül attól, hogy az ember mentálisan mennyire van egyensúlyban.

A tartós alváshiány következménye így teljesen logikus módon az immunrendszer gyengülése lett. A szervezetem nem tudott regenerálódni, és ebben az állapotban sokkal fogékonyabbá váltam a fertőzésekre. Ez a folyamat nem lelki magyarázatot igényelt, hanem élettani megértést.

DE!

Az már nem volt véletlen, hogy milyen formában jelent meg a betegség. Hogy miért épp mellhártyagyulladás alakult ki, vagy miért húzódott rá a fülemre. Ezek a tünetek összecsengtek azzal, ami akkor bennem zajlott, azzal, ami nehezen kapott hangot, amit talán nem mondtam ki időben.

Számomra ebből az élményből az a felismerés született, hogy nem az a kérdés, lelki vagy fizikai eredetű-e egy betegség. Hanem az, hogy össze tudjuk-e kapcsolni a különböző szinteken zajló folyamatokat, anélkül hogy bármelyiket kizárólagos magyarázattá tennénk.

Nem minden tünet mögött trauma van.
És nem minden gyógyulás kulcsa önismereti munka.

Néha alvás kell.
Néha egy hiányállapot rendezése.
És sokszor csak ezután válik egyáltalán lehetővé, hogy a lelki rétegekhez is őszintén hozzáférjünk.

A test nem „üzenni akar” mindenáron.
Először működni szeretne.
És ha ebben hosszabb ideig akadályozzuk, akár jó szándékkal is , akkor jelez. Pontosan, következetesen, biológiai logika mentén.

Minden írásunkból annyit vigyél magaddal, amennyi hozzád tesz.
Nem igazságot állítok, nem végső válaszokat adok. Egy nézőpontot osztok meg, egy tapasztalatot, egy lehetséges olvasatot arról, hogyan lehet a test és a lélek működésére együtt ránézni.
Ha találsz benne olyat, ami segít tisztábban érteni a saját folyamataidat, akkor már betöltötte a szerepét. Ami nem rezonál, azt nyugodtan hagyd itt.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

27/01/2026

…de mégsem vagyok boldog.

Van egy állapot, amiről ritkán beszélünk nyíltan. Amikor papíron minden rendben van: van munka, van család, van biztonság, van tető a fejünk felett, van miért hálásnak lenni. És mégis ott marad egy halk, makacs hiányérzet. Nem drámai, nem látványos, nem „összeomlás-szagú”. Inkább olyan, mintha az élet működne, de nem igazán élődne.

Ilyenkor sokan rögtön maguk felé fordítják a kérdést: mi a baj velem? Túl sokat akarok? Elkényeztetett vagyok? Nem értékelem eléggé azt, amim van? Pedig a legtöbb esetben nem hálátlanságról van szó, hanem valami sokkal mélyebbről és sokkal emberibbről.

Gyakran azért nincs boldogság, mert az élet, amit élünk, hosszú idő óta nem belülről szerveződik, hanem kívülről. Elvárásokhoz, szerepekhez, működési kényszerekhez igazodva. Megtanultunk alkalmazkodni, teljesíteni, helytállni, „normálisan működni”, miközben egyre kevesebb figyelem maradt arra, hogy mi hogyan vagyunk ebben az egészben.

Egy idő után már nem az a nehéz kérdés, hogy mit szeretnénk, hanem az, hogy mit nem bírunk tovább. Nem a nagy döntések fárasztanak el, hanem az apró, mindennapos önfeladások: a kimondatlan nemek, az automatikus igenek, az elhalasztott határok. Az a belső feszültség, ami abból fakad, hogy egy kívülről rendezett, belülről viszont egyre szűkebb életben próbálunk létezni.

Idegrendszeri szinten ilyenkor gyakran nem is „szomorúság” történik, hanem tompulás. A túlterhelés nem mindig sírást hoz, hanem érzéketlenséget. Az öröm halványulását, a lelkesedés elfáradását, a reggelek nehézségét. A test folyamatos készenléti állapotban marad, miközben nincs valódi levezetés, megérkezés, megpihenés. Kívülről minden működik, belül viszont nincs már elég tér.

A probléma ott válik igazán láthatatlanná, hogy erre az állapotra ritkán adunk felmentést. A „mindenem megvan” gondolat gyakran elnémítja a belső jelzéseket. Megmagyarázzuk magunknak, hogy most ilyen az élet. Hogy majd később jobb lesz. Hogy mások is így csinálják. Így válik a túlterheltség normává, a kimerülés alapállapottá, miközben a test és az idegrendszer egyre világosabban jelzi: ez így nem fenntartható.

A társadalmi üzenetek sem segítenek sokat. A kitartást összemossák az önfeladással, az erőt azzal, hogy „mindent kibírok”. A pihenés jutalom lesz, a határhúzás önzés, a boldogtalanság pedig szégyellnivaló, különösen akkor, ha „nincs rá okunk”. Ebben a keretben könnyű elveszíteni a kapcsolatot a saját szükségleteinkkel.

Csakhogy a test nem ideológiai alapon működik. Nem érdekli, mi az, amiért hálásnak kellene lennünk. Csak azt jelzi, mi az, ami már túl sok. A feszülő izmok, az alvászavarok, az állandó belső nyugtalanság, az érzelmi eltompulás nem jellemhibák, hanem következmények. Annak a következményei, hogy túl sokáig nem volt valódi terünk önmagunkhoz.

A fordulópont sokszor egy nagyon egyszerű, de bátor felismerés:
lehet, hogy mindenem megvan, és mégsem vagyok boldog és ez nem bűn, nem kudarc, hanem információ.

Jelzés arról, hogy az eddigi működés már nem szolgál. Hogy nem nagy, drasztikus döntésekre van szükség, hanem finom, következetes elmozdulásokra. Több testérzékelésre. Több őszinte nemre. Több olyan pillanatra, ahol nem hasznosak vagyunk, hanem jelen.

Mert az erő nem abból fakad, hogy mindent kibírunk. És az élet értéke nem attól nő, hogy kívülről rendben van. Hanem attól, hogy komolyan vesszük azt a csendes mondatot is, amit olyan sokan hordoznak magukban:
mindenem megvan, de mégsem vagyok boldog...

Ha most, ezt olvasva megjelenik benned egy halvány gondolat arról, hogy jó lenne egy kicsit megállni, levegőt venni, és nem tovább tolni magad ugyanabban a túlterhelt működésben, akkor fontos tudnod, hogy még holnapig van lehetőséged csatlakozni az öthetes programunkhoz.

Ez nem egy „nagy elhatározás”, nem egy mindent felforgató újrakezdés, hanem egy finom reset. Olyan önsegítő eszközöket adunk át, amelyekkel lelki szinten is elkezdhetsz kapcsolódni önmagadhoz, miközben a testet sem hagyjuk magára. Rövid, jól követhető videókkal támogatjuk az idegrendszer kilépését a túlterhelt állapotból, és pilatesre, jógára épülő, gyengéd erősítő gyakorlatokkal dolgozunk, amelyek egyszerre adnak tartást a testnek és megengedést a léleknek.

Nem kell „készen” érkezned. Elég, ha érzed, hogy most jólesne egy kicsit máshogy lenni önmagaddal.

Ha megszólít, a jelentkezés részleteit a honlapunk események menüpontja alatt találod meg, január végéig.

De mit is jelent egyáltalán boldognak lenni?

Szerintünk: „akkor vagyunk boldogok, ha önmagamunk lehetünk.”
De ritkán beszélünk arról, hogy ez mit jelent a hétköznapok szintjén.

Az „önmagam vagyok” nem azt jelenti, hogy mindig jókedvű vagyok, motivált vagy kiegyensúlyozott. És nem is azt, hogy nincsenek nehéz érzéseim, bizonytalanságom vagy fáradtságom. Sokkal inkább azt, hogy nem kell letagadnom magamból semmit ahhoz, hogy élhessek.

Önmagam vagyok akkor, amikor nem kell erőszakkal átnyomnom magam egy állapoton. Amikor nem magyarázom meg rögtön az érzéseimet, hanem előbb megengedem őket. Amikor kimondhatom azt is, hogy „most nem”, „most sok”, „most máshogy lenne jó”. Akkor, amikor belül nem válok ketté: egy működő, elfogadható verzióra és egy elhallgatott, háttérbe szorított részre.

A boldogtalanság gyakran nem abból fakad, hogy rossz életet élünk, hanem abból, hogy túl sokáig egy alkalmazkodott énünkből működünk. Egy olyan részből, ami megtanulta, hogyan kell helytállni, megfelelni, vinni a dolgokat, de közben lassan elveszíti a kapcsolatot azzal, hogy mire lenne igazán szüksége.

És itt jön egy fontos pont: a boldogság nem állandó állapot. Nem egy cél, amit elérünk, és ott maradunk. Az idegrendszerünk nem erre van hangolva. A boldogság inkább egy visszatérési képesség: az a tapasztalat, hogy újra és újra vissza tudok kapcsolódni magamhoz, akkor is, ha közben elfáradok, eltávolodom, elveszítem egy időre.

Nem az a kérdés, hogy mindig boldogok vagyunk-e. Hanem az, hogy van-e utunk vissza önmagunkhoz.

És sokszor már az is óriási lépés, amikor nem próbáljuk tovább meggyőzni magunkat arról, hogy „minden rendben van”, hanem kimondjuk: lehet, hogy mindenem megvan és mégsem érzem jól magam. Ez nem gyengeség. Ez őszinteség. És gyakran ez az első valóban önazonos mozdulat.🤍

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

26/01/2026

„ Jaj ne haragudj, nem akartam az arcodba ásítani."

Mondja a vendégem, miközben kinezilógiával dolgozunk.

Az ásítás az egyik legősibb, legfélreértettebb testi válaszunk, mert miközben a hétköznapokban a fáradtság, az unalom vagy a „nem aludtam eleget” bélyegét sütjük rá, idegrendszeri szinten valójában egy rendkívül intelligens önszabályozó folyamat zajlik le, amelyben az agy és a vegetatív idegrendszer egyszerre kap új információt, oxigént, ritmust és megengedést a váltásra.

Amikor ásítunk, az agytörzsben futó paraszimpatikus idegpályák aktiválódnak, a bolygóideg (vagus) tónusa megemelkedik, a légzés mélyebbé és lassabbá válik, a rekeszizom és az állkapocs feszülése oldódik, az agy hőmérséklete enyhén csökken, a vér- és folyadékkeringés átrendeződik, és az idegrendszer egy pillanatra kilép abból a „túlélő üzemmódból”, amelyben folyamatos készenlétben tartjuk magunkat, gyakran teljesen észrevétlenül.

Ez az oka annak a furcsa, nehezen megfogalmazható megkönnyebbülésnek, ami egy nagy ásítás után megjelenik, mert nem történik más, mint hogy a rendszer visszatalál egy koherensebb állapotba, ahol az ingerfeldolgozás, az izomtónus, az érzelmi töltet és a belső figyelem újra összehangolódik.

Az ásítás nem „reakció”, hanem állapotváltás, egy finom frekvencia-eltolódás a rendszerben, ahol az energia, nevezzük idegi impulzusnak, bioelektromos áramlásnak vagy információmezőnek, akadálymentesebben kezd áramolni, mert a test megenged egy rövid szünetet az eddigi mintázatok fenntartásában... s ahogyan az ásítás is átterjed, úgy a belső állapotunk is hat a másik ember lelkére.

Ezért történik olyan gyakran elengedő gyakorlatok, belső munkák, meditációk vagy mély figyelmi állapotok során, hogy valaki azt mondja: „nem láttam semmit, nem éreztem semmit, nem történt semmi”, miközben a teste nagyot ásított, mélyet sóhajtott, vagy hirtelen ellazult, mert az idegrendszer nem narratívákban, hanem válaszokban dolgozik, és sokszor előbb történik meg a szabályozás, mint hogy a tudatos elme értelmezni tudná azt.

„Ahogy fent, úgy lent”, és „ahogy bent, úgy kint”, vagyis amikor a belső térben egy feszültségmintázat feloldódik, annak szükségszerű testi lenyomata van, és az ásítás pontosan ilyen lenyomat: egy látható jele annak, hogy a rendszer már elindult az egyensúly felé, akkor is, ha az ego még nem kapott hozzá látványos képeket vagy érzelmi drámát.

Fontos megérteni, hogy az idegrendszeri oldás nem mindig katartikus, nem mindig könnyes, nem mindig „érezhető”, mert sokszor épp az a legmélyebb változás, amely csendben, ásítással, sóhajjal, ellazulással történik meg, ott, ahol a test végre biztonságban érzi magát ahhoz, hogy elengedjen.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

23/01/2026

Van egy bögrém, amit anyák napjára kaptam. Egy teljesen hétköznapi, szeretettel teli helyzetből született: eltört egy régi kávés bögrém, és a családom figyelmes akart lenni. Pótolni szerették volna, adni valamit, ami örömet okoz, ami ott lehet a reggelekben, a kávé mellett. Ez önmagában tiszta, jó, szép gesztus. A bögre kedves, játékos, szerethető, azt mondja, „a legjobb anya”, „szuperhős”, „nem pihen, nem fárad el”. És mégis, ahogy telik az idő, ahogy újra és újra kézbe veszem, valami bennem finoman megfeszül. Egy halk belső jelzés, mintha nem is magával a bögrével lenne dolgom, hanem azzal az üzenettel, amit észrevétlenül sokan magunkba építettünk.

A pszichológia jól ismeri ezt a jelenséget: belsővé tett elvárásnak hívjuk. Gyerekkorban tanuljuk meg, nem kimondott szabályokból, hanem mintákból. Abból, ahogyan a felnőttek élnek körülöttünk, ahogyan dolgoznak, elfáradnak, mégsem állnak meg, ahogyan akkor érzik magukat értékesnek, ha hasznosak, ha bírják, ha mennek tovább akkor is, amikor már láthatóan túl sok. Egy gyerek ebből nem azt tanulja meg, hogy ez megterhelő, hanem azt, hogy így kell csinálni. Így épül be az a hiedelem, hogy a megállás veszélyes, hogy a pihenés lustaság, hogy akkor vagyok rendben, ha teljesítek.

Ez nem tudatos döntés, hanem idegrendszeri tanulás, és erre a mintára egy egész társadalom erősít rá. Ma egy olyan világban élünk, ahol a túlterheltség státuszszimbólum. A „nincs időm” azt jelenti, hogy fontos vagyok, a kimerültség azt, hogy szükség van rám, a folyamatos elfoglaltság pedig azt, hogy értékes az életem. A pihenés ezzel szemben gyanússá vált, magyarázatra szorul, igazolni kell, mintha nem lenne magától értetődő emberi szükséglet, hanem jutalom vagy kiváltság.

Pedig biológiai szinten ez nem kérdés. Az idegrendszerünk nem folyamatos teljesítésre van kitalálva, hanem ritmusra: feszülés és oldás váltakozására, aktivitásra és regenerációra. A pihenés nem a munka ellentéte, hanem a működés feltétele. Amikor ezt elítéljük, akár kifelé, akár befelé, valójában az emberi mivoltunk egy részét tagadjuk meg.

És itt válik számomra ez a bögre igazán szimbolikussá. Nem az anyasággal van benne a gond, nem a szeretettel, nem a figyelmességgel. Hanem azzal a kimondatlan üzenettel, amit sokan automatikusan értünk alatta: hogy akkor vagyok jó, ha nem fáradok el, ha nem állok meg, ha bírom. Pedig lehet, hogy az igazi erő nem a kimerülésig tartó kitartásban van, hanem abban, hogy észrevesszük a határainkat, komolyan vesszük a testünk jelzéseit, és megengedjük magunknak a megállást anélkül, hogy szégyent éreznénk.

Talán az a legnagyobb ajándék, amit magunknak és a gyerekeinknek is adhatunk, ha megmutatjuk: pihenni nem gyengeség, nem lustaság, nem feladás. Hanem kapcsolódás önmagunkhoz. Ez a bögre továbbra is itt van, kedves, szeretettel kaptam, és emlékeztet valamire. Nem arra, hogy többet kell bírnom, hanem arra, hogy ideje újradefiniálni, mit jelent jónak lenni...

Hagyunk valamit hozzászólásban, talán neked szól.🤍🤷‍♀️

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

22/01/2026

Minket is elért a Minecraft-őrület

Őszintén csodálom a kisfiamat. Amit a Minecraft világából és LEGO-kból megépít, az számomra lenyűgöző. Olyan térlátás, logika és kreativitás van benne, amit én még a dobozban mellékelt útmutatók alapján sem tudnék összerakni.
Közben ott van bennem egy másik élmény is: amikor rájövök, hogy a szereplők nevei, a világ nyelve, az egész tempó egyszerűen nem az enyém. Az én időmben Esmeralda volt, Paula és Paulina. Ez most egy teljesen más univerzum. Megöregedtem… 🤪🙈

A legózás, a kézzel való alkotás az egyik legfejlesztőbb játék, ami létezik. Idegrendszeri szempontból is gyönyörűen dolgozik: finommotorika, térbeli érzékelés, gondolkodás, türelem, kudarcviselés, újratervezés – mind egyszerre van jelen. Valós időben, valós ellenállással. Ha eldől az építmény, nincs villanás, nincs gyors jutalom. Újrakezdés van. Az idegrendszer tanul.

A Minecraft képernyőn nézve már más történet, még akkor is, ha a gyerek ott is tervez, kitalál, próbálkozik, hibázik, majd újrakezdi. Ez a fajta szabadság erősen dolgoztatja a gondolkodást, különösen a tervezésért és döntéshozatalért felelős agyi területeket. Nem kap kész válaszokat, neki kell megtalálnia őket.

A Minecraftban létrejövő építményekhez komoly térlátás és rendszerszemlélet kell. Bár minden kockákból áll, a gyerekek gyorsan átlátják, mi mit tart meg, hogyan lesz stabil és funkcionális egy szerkezet. Ez a gondolkodás később a matematikában, a műszaki területeken, sőt az írás-olvasás struktúráinak megértésében is megjelenhet.

Nem a kreativitás tehát a probléma, és nem az alkotás. Sokkal inkább az a képi világ, amiben mindez történik: az állandó ugrálás, villódzás, gyors váltások, a folyamatos készenléti állapot. Egy fejlődő idegrendszernek ez egyszerűen túl sok inger egyszerre.

Neurológiai megfigyelések szerint az ilyen erősen stimuláló képernyőtartalmak túlpörgetik az idegrendszert. A dopaminrendszer rövid, intenzív jutalmakra áll rá, miközben csökken a mély figyelem, nehezebb a megnyugvás, az önszabályozás, és hosszabb távon a koncentráció és az érzelmi egyensúly is sérülhet.

Önmagában a Minecraft nem ellenség. Egy eszköz. Tud fejleszteni, inspirálni, sikerélményt adni. A kérdés nem az, hogy jó vagy rossz, hanem hogy mennyi, mikor, milyen keretek között és mi van mellette az életben. Mert ha van mozgás, testhasználat, valódi kapcsolódás, unalom és pihenés is, akkor bele tud simulni egy egészségesebb egyensúlyba.

Azt is látom, hogy a gyerekek között ciki lehet, ha valaki nincs képben. A felnőtt társadalom is ezt a mintát adja: „nem merem másként csinálni, mert elítélnek”. A közös érdeklődés közösséget teremt, és ha nem tudod, miről beszélnek, kilógsz. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

De a mérleg nyelvének nem szabad egyensúlyban lennie. Sokkal inkább arra az oldalra kell billennie, ami idegrendszerileg valóban támogató: mozgás, testhasználat, unalom, csend, valódi kapcsolódás.

Mi falun élünk. A gyerekeink tudják, milyen a tyúkólból hozni a tojást, állatokat gondozni. Tudják, mekkora érték a tavalyi befőtt a polcon, amikor a korai tavaszt fagy követi. Tudom, hogy nem minden gyerek él így. Van, aki városban nő fel, más ingerekkel, más lehetőségekkel. Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya. A felelősség azonban akkor is a miénk.

A „nem” nem elutasítás. A „nem” határ. És a határ biztonságot ad az idegrendszernek.

Sokan mesélik, hogy van olyan nap, amikor a gyerek megállás nélkül beszél és kérdez, közben ott a munka, a háztartás, és a szülő csak egy lélegzetnyi csendre vágyik miközben jófej szülő szeretne lenni. Nem tiltani, nem ártani.

Ez teljesen emberi.

De itt érdemes magunkra is ránézni. Mielőtt a gyerekeink képernyőidejéről beszélünk, fontos lenne őszintén megnézni, mi felnőttek mennyit telefonozunk. A görgetés nem kevésbé terheli az idegrendszert csak megszoktuk. És hiteltelen azt mondani: „ne kütyüzz”, ha mi magunk ebben keressük a megnyugvást.

Nekem is kellemetlen volt ezzel szembesülni. Észrevettem, hogy mivel a telefonomon dolgozom, nagyon könnyű elcsúszni. Így született meg nálunk az a szabály, hogy hazaérek, a telefon egy kosárba kerül. Onnantól a figyelmem a gyerekeimen van.

Reggel és este sem a telefonom az első és az utolsó. Egy rövid, idegrendszert támogató gyakorlatot csinálok, amikor vagy amikor már a gyerekek alszanak. Nem azért, mert én hű de szuper különösen tudatos vagyok minden pillanatban, hanem mert muszáj. A modern világ, technika beszippant engem is, ha nem húzok határt.

A képernyőhasználat sokszor nem rossz szokás, hanem menekülés. Gyors megkönnyebbülés ott, ahol túl sok a feszültség, a kimerültség vagy az üresség. Ezért fontos, hogy amikor a gyereknek szeretnénk segíteni, ne zsaroljunk, ne alkudozzunk. A példánk a legerősebb iránymutatás és olykor érdemes mélyebben megnézni az ő lelkében mi történhet, hogy függővé tud válni.

DE! Ne hasonlítsd magad hozzám. Nekem ez a munkám része, ebbe nőtt bele a gyerekem, minden csoportos foglalkozásomon ott van, hallja, látja tőlem mikor mi után kutatok, mit tanulok. Így nem fer at összehasonlítás. Ha te most indulsz el, teljesen rendben van, ha a gyereked eleinte ellenáll. Ez nem kudarc, hanem folyamat.

Az ellenállásnak mindig oka van. És sokszor nem is a gyerekről szól, hanem arról, bennünk mi aktiválódik abból, ahogyan minket irányítottak, tanítottak, „megjavítottak”.

Ez kemény munka. De megéri. Mert miközben a gyerekednek akarsz segíteni, valójában önmagadat kezded el gyógyítani és ebből ő is profitál.

Pont erről szól majd az öt hetes programunk is: rövid, egyszerű, idegrendszert támogató gyakorlatokról, érthetően, gyakorlatiasan, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Ne ostorozd magad. Ha elfáradtál. Ha engedted. Ha most kezdesz ébredni. Nem vagy rossz szülő. Sosem késő változtatni.

A test emlékszik. A traumáinkra is. És a gyógyulás is a testen és az idegrendszeren keresztül indul el.

Figyeld a gyerekedet.
Ismerd meg magadat.
És kezd magaddal a munkát.

A szülőség nem tökéletességről szól,
hanem szeretetről, fejlődésről, jelenlétről, keretekről és a valódi kapcsolódásról.

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

Léterő

30/01/2026

29/01/2026

28/01/2026

27/01/2026

26/01/2026

23/01/2026

22/01/2026

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória