Léterő, Szeged (2025)

30/10/2025

Válni akarok.....mondta a kliensem.

Aztán mesélni kezdett. Halkan, kicsit összezavarodva, néha dühösen, néha fásultan.
A történetében nem volt semmi különleges, épp ettől volt annyira ismerős.
Két ember, akik valaha szerették egymást, most idegenként élnek együtt.
Már nem beszélnek igazán. A csend kényelmetlen, a beszélgetés fárasztó.
És közben ott a kérdés, amit sokan nem mernek kimondani:
vajon tényleg a kapcsolat romlott el, vagy csak bennünk fáradt el valami?

Sokszor, amikor már elviselhetetlennek tűnik a távolság, a kritika, a közöny, akkor úgy érezzük, nincs más út, csak a kilépés.
De a legtöbb esetben nem a kapcsolat romlott el, hanem a régi minták aktiválódtak.
Azok, amiket a gyerekkorunkból hozunk: hogyan reagálunk, amikor nem figyelnek ránk; hogyan zárkózunk el, amikor fáj; hogyan próbáljuk irányítani, ha félünk az elutasítástól.
Ezek a minták láthatatlanul irányítanak.
Nem mi beszélünk, hanem a sebek beszélnek.
Nem mi reagálunk, hanem a félelem reagál.
És mire észrevesszük, már nem a jelenben vitatkozunk, hanem a múlt árnyaival.

A kapcsolat ilyenkor nem azért válik nehézzé, mert a másik rossz, hanem mert a rendszer újra és újra megpróbálja kijavítani a régi történetet.
A párkapcsolat az egyik legerősebb tükör: folyamatosan visszajelzi, hol nem vagyunk még szabadok.
Ha valaki folyton elutasítva érzi magát, lehet, hogy gyerekként nem kapott elég figyelmet.
Ha valaki folyton kritizál, lehet, hogy gyerekkorában csak így tanulta meg kifejezni a szükségleteit.
Ha valaki nem tud közel engedni senkit, lehet, hogy egyszer már túl fájdalmas volt.

És amíg ezeket a régi mintákat nem látjuk meg, addig minden kapcsolatban ugyanaz a történet ismétlődik.
Más arcok, ugyanaz az érzés.
Más helyzetek, ugyanaz a fájdalom.

Ezért mondom mindig: mielőtt valaki döntést hoz, különösen egy kapcsolat végéről, érdemes megállni és befelé nézni.
Nem azért, hogy maradjon mindenáron,
hanem hogy tisztán lássa, valójában mi az, ami nem működik.
A kapcsolat?
Vagy az, ahogyan önmagához kapcsolódik benne?

Amikor valaki elkezd önmagán dolgozni, a kapcsolat is elkezd változni.
Nem azért, mert a másik hirtelen „jobb” lesz,
hanem mert a reakcióink mögött már nem a múlt beszél.
Már nem akarunk nyerni, nem akarunk meggyőzni, csak megérteni.
Nem a másikat próbáljuk megváltoztatni, hanem magunkat.
És amikor ez megtörténik, a légkör is változik: a kommunikáció letisztul, a feszültség oldódik, és újra megjelenhet a kapcsolatban az, amit elveszettnek hittünk, a valódi figyelem és a kölcsönös tisztelet.

Természetesen nem minden kapcsolat menthető.
Van, hogy a két ember már más irányba tart, és a fejlődés valóban elengedést hoz.
De ez már nem menekülés lesz, hanem tudatos döntés.
Nem a fájdalom elől futás, hanem a tisztánlátásból fakadó választás.

A legtöbben akkor akarnak kilépni, amikor a kapcsolat megmutatja, miben kellene önmagukban változtatni.
És ha ilyenkor nem menekülünk, hanem maradunk egy kicsit, és elkezdünk figyelni, magunkra, a reakcióinkra, a mintáinkra, akkor a legnagyobb krízis is lehetőség lehet.
Mert nem mindig a kapcsolat a rossz.
Néha csak az a mód, ahogyan benne vagyunk.
És ha ez megváltozik, minden más is képes újra mozdulni.

Információ hozzászólásban:👇

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

29/10/2025

Nagy Feró... ejj...

Nagyon sokat írunk a gyerekkori traumákról, azért, hogy a felnőtt olvasó felismerjbe benne a saját sebeit és ezáltal ne sebezzen tovább...

Nemrég írtunk arról, milyen mély nyomokat hagyhat egy pofon. Voltak, akik nevető emojit tettek alá, volt, aki azt írta: „Kell az az atyai pofon, másképp neveletlen lesz a gyerek.”
„Egyik kézben a bot, a másikban a kenyér.”
De hova vezetett ez a gondolkodás?

Milyen világot teremtett az a sok generációnyi „nevelés”, ami félelemből, megszégyenítésből, bűntudatból épült?

Egy olyan társadalmat, ahol sokan felnőttként sem tudják, hogyan kell egészségesen határt húzni, megvédeni magukat, szeretettel, nem félelemmel, agresszióval kapcsolódni, ahol tovább sebezni természetes, ahol az ítélkezés nagymestere mindenki. Nem a mostani „neveletlennek” titulált gyerekek teremtették ezt a világot, hanem a sérült felnőttek...

Amíg a családokban, az intézményekben természetes marad a lelki terror, a megszégyenítő büntetés, amíg egy 4 évesnek azt mondjuk, „Tanuld meg megvédeni magad”, miközben otthon azt látja, hogy a szülő sem tud kiállni magáért (a példád tanít)... Addig a gyerek cserbenhagyva marad... mint ahogyan a b♧ntalmazott gyerekek...

Amíg valaki nevelőszülőként nem a szíve, hanem a pénztárcája miatt fogad be egy gyereket,
Amíg azt hisszük, hogy minden rendszer(gyógyszeripar) értünk dolgozik, és gondolkodás nélkül igent mondunk mindenre, rábízzuk magunkat, a gyerekeinket, addig továbbadjuk a felelősséget.
És amíg valaki röhög azon, hogy a gyerekkori traumák léteznek és helyette inkább azt vallja, hogy „A gyerek úgyis elfelejti…”, addig éltet valamit... valamit, ami gyereket nem védi.

Tudnánk még folytatni az összefüggéseket...

Minden „apró” tett energiát ad valaminek. És ami kicsiben bántás, az nagyban rendszer.
A gyermekb♤nt@lm@zás és az er sosem ott kezdődik, ahol a hírekbe kerül, hanem otthon, szavakban, tekintetekben, hallgatásokban.

Ezért nem mutogatni kell, hanem befelé nézni.
Megérteni, hogy a változás mindig az egyénnel kezdődik.
Te, én, mi, mind felelősek vagyunk azért, amilyen világ van most.
Nem a szégyen, a hibáztatás az, ami előrevisz, hanem a felismerés, a bátorság, hogy kimondjuk: vállaljuk a felősséget,
eddig így volt, de mi már mást szeretnénk.

Mert olyan lesz a vezető, amilyen a társadalom.
És a társadalom olyan lesz, amilyenek mi vagyunk otthon, a hétköznapjainkban, a gyerekeinkkel, a másik emberrel.

Ne hunyd be a szemed, ha látsz valamit.
Emeld fel azt, aki segítségre szorul.
És a gyerekért, akár a tied, akár nem, tűzön-vízen át állj ki... és dolgozzunk magunkon, adjunk egyÉN szinten egy más világnak energiát...

Nagy Feró pedig véleményt se érdemel...

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

27/10/2025

"Csak nyugodj meg... Köszi, de hogyan?🤔"

Most mutatjuk:

Sokan legyintenek, mert az egyszerű dolgokban nem hisznek.
Pedig pont az egyszerűségben rejlik az erő, csak ritkán adunk neki esélyt.
És így sosem derül ki, hogy néhány tudatos mozdulat képes lenne elcsendesíteni a feszültséget, a zakatoló gondolatokat, a türelmetlenséget…

Sokszor elfelejtjük, hogy a testünk az a hely, ahol minden napunk zajlik.
Benne élünk, mégis ritkán figyelünk rá.
És amikor kimerülünk, szorongunk, ingerültek vagyunk, csak sodrodunk ezekkel az érzésekkel.

Ehelyett rázd ki a feszkót:

Hogyan csináld:

Állj fel, kissé lazán, a talpad legyen stabil a földön.

Kezdd el finoman kirázni a karjaidat, mintha vizet ráznád le róluk.

Engedd, hogy a mozdulat átszaladjon a válladon, törzseden, lábaidon is.

Ne akarj „szépen” mozogni, engedd, hogy a tested találja meg a saját ritmusát.
Közben lélegezz hangosan ki, akár sóhajts is: „Haaa…”

Hagyd, hogy a tested kirázza magából a napot, a feszültséget, a gondolatokat.

A rezgés, rázás aktiválja a test természetes stresszlevezető reflexét (ugyanezt használják az állatok is veszély után).
A mozgás lekapcsolja a szimpatikus idegrendszert, és segít az idegrendszernek visszatérni az egyensúlyba.

És most lélegezz jól:
Állj meg, és helyezd a kezed a hasadra.

Belégzésre emelkedj enyhén, a has majd a mellkas,
kilégzésre lazán görbülj előre, mintha egy hullám mozdulna végig rajtad.

Ne legyen benne erő, csak egy lágy, ringató hullám, ami elindul a medencéből és felkúszik a gerinc mentén.

Engedd, hogy a légzés és a mozdulat összeérjen, nem irányítod, csak hagyod, hogy megtörténjen.

5–6 lassú ciklus után állj meg, és csak figyeld: most mit érzel a testedben?.

A lassú, hullámzó mozdulatok aktiválják a vagus ideget, ami a test fő „nyugtató vezetéke”.
Ez a mozdulat segít a testnek átkapcsolni pihenő üzemmódba, így amikor utána megérinted magad (pl. szívre tett kéz), az érintés már valóban meg tud érkezni.

Szóval ezután:
Engedd, hogy a figyelmed befelé forduljon.

Tedd a tenyered a szívedre.
Érezd a szívdobbanásodat, ez a tested legőszintébb jelzése: élsz.
Lélegezz bele ebbe az érzésbe, és csak figyelj.

Simítsd végig a karod, a vállad, vagy az arcod.
Érezd, hogy ott vagy.
Ez az érintés nem “semmi”, ez idegrendszeri üzenet: biztonságban vagyok, itthon vagyok magamban.

Kérdezd meg magadtól:
„Mi kellene ahhoz, hogy jól legyek?”
Nem kell, hogy azonnal tudd a választ. Elég, ha hagyod megszületni.

A testi érintés és a tudatos figyelem aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert, ez az a rendszer, ami segít ellazulni, megnyugodni, és visszatérni a belső egyensúlyba.
Amikor kapcsolódsz a testedhez, valójában önmagaddal kapcsolódsz újra.

Csak nyugi...🤍

És, hogy ráerősítsünk a jól léted megteremtésére, hadd mondjuk el, hogy egy nyitott kérdés, amit nem próbálunk azonnal megválaszolni, megnyitja bennünk a teret a felismeréseknek.

Amikor csak feltesszük a kérdést, és hagyjuk, hogy a tér válaszoljon rá, valójában egy folyamatot indítunk el:
a tudat és a tudatalatti közötti párbeszédet.

Tudományosan is van alapja ennek:
az agy nem szereti a nyitott kérdéseket lezáratlanul hagyni, ezért csendben elkezd keresni
új mintákat, összefüggéseket, jeleket.
Ebben a keresésben a retikuláris aktiváló rendszer (RAS) játszik kulcsszerepet:
ez az agy szűrőrendszere, amely kiszűri a rengeteg beérkező inger közül azt, ami kapcsolódik a belső fókuszunkhoz.

Ha tehát egy kérdést „kidobunk” a térbe például:
„Mi segítene most, hogy könnyebben legyek?”
a tudatunk elkezdi észrevenni azokat a lehetőségeket, embereket, helyzeteket, amelyek válaszul szolgálhatnak.
Ezért nem kell erőltetni a választ.
Elég, ha jelen vagy a kérdéssel.
A válasz úgyis megérkezik, hol egy felismerésben, hol egy érzésben, hol egy apró lehetőség formájában.

A nyitott kérdés nem gondolkodtat,
hanem összekapcsol, a tudatost a tudattalannal.

Hagyunk itt neked még néhány nyitott kérdést, amivel nincs más dolgod, csak feltenni:

Mi lenne, ha ma elhinném, hogy elég vagyok, pont így, ahogy vagyok?

Milyen érzés lenne, ha most teljes bizalommal fordulnék önmagam felé?

Mi segíthet abban, hogy ma még inkább szeressem azt, aki vagyok?

Mi lenne, ha megengedném magamnak, hogy jól érezzem magam minden ok nélkül?

Milyen ajándékot rejthet az, hogy önmagamat választom ma is?

Mi mindenért lehetek ma hálás, amit eddig észre sem vettem?

Milyen szépségek várnak rám ma, ha nyitott szemmel járok?

Hogyan tudnék ma mélyebben kapcsolódni az élethez, a pillanathoz?

Mi lenne, ha ma minden találkozás ajándék lenne?

Milyen érzés lenne, ha ma minden apróságban meglátnám a csodát?

***

Mit szólnátok hozzá, ha egyre több gyakorlatot osztanánk meg, nemcsak nagyoknak, hanem a kicsiknek is?

Kezdjünk el együtt dolgozni önmagunkon,
hogy nyugodt idegrendszerrel és békés szívvel menjünk neki az ünnepeknek. ✨

Ha velünk tartasz,
légy résen, mert minden gyakorlatunk mögött ott lesz a tudományos háttér is,
de egyúttal elindítunk azon az úton is,
ahol sokkal több minden történik, mint amit szabad szemmel látni lehet.

Egyébként ezek a gyakorlatok segíthetnek a gyerekkori traumák feldolgozásában is...

A trauma nem csak az elménkben, hanem a testünkben is „megmarad”. Gyerekkori élmények, amelyek félelmet, bizonytalanságot vagy fájdalmat okoztak, gyakran rögzülnek izomfeszültségben, légzésmintákban vagy automatikus reakciókban.

A gyakorlatok célja, hogy a figyelmünket a test érzeteire irányítsuk: a mozdulatokra, a légzésre, az érzetekre.
a testünk emlékezik, a tudatos testmunka pedig ajtót nyithat a feldolgozásra, a nyugalomra és a szabadságra. Nem varázsige, de egy tudományosan alátámasztott eszköz, amivel a múltat a testből is kiengedhetjük.

Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy vannak élethelyzetek, amikor érdemes szakember segítségét kérni.

Ezeknél a gyakorlatoknál a rendszeresség a kulcs.
Tarts velünk, és alakíts ki egy apró napi szertartást, hogy a jól lét ne cél legyen, hanem a napod természetes része.

Szóval...

Csak csináld...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

25/10/2025

"Ha 5 éves korában nem fegyelmezed a gyereket, 15 évesen majd megmutatkozik rajta. Akkor már nem lesz vicces…”

Szembe jött velünk ez a poszt, ami ezzel a mondattal indít és alatta ilyen kommentek:

„Így igaz. Nem hiába mondták a nagyszülők: egyik kezedben a bot, a másikban a kenyér... és egyensúlyozz!”

Te jó ég...
Senki nem tud minket meggyőzni arról, hogy verni a gyereket rendben van.
Senki nem tud meggyőzni arról, hogy a múlt nevelési stratégiái „rendben” voltak.
Ha rendben lettek volna, ma nem élnénk ennyire szorongó, depressziós, beteg világban. Nézed a híreket? Ez a hatalmas szigor micsoda mentálisan, lelkileg "egészséges" társadalmat szült...

Maximálisan egyetértünk azzal, hogy a gyereknek kell nemet mondani, és kellenek a határok, mert a határ adja meg a biztonságot.
De az nem mindegy, hogyan húzzuk meg azt a határt. Erről itt írtunk:
https://www.facebook.com/share/p/14FwioB11bx/

A munkánk során újra és újra azt látjuk, hogy azok a gyerekek, akiket „fegyelmezetlennek” neveznek, otthon igenis „fegyelmezve” vannak: megszégyenítik őket, szájukra vágnak, sarokba állítják, büntetik.
Ezek a gyerekek nem határ nélküliek, épp ellenkezőleg.

A határhúzás náluk agresszióval történik.
És mivel a gyerek nem azt tanulja meg, amit mondunk, hanem amit teszünk, ő is ugyanazzal a mintával reagál majd: dühvel, kiabálással, agresszióval.

A gyerek, akinek nem tisztelik az érzéseit, azt tanulja meg, hogy az érzései nem fontosak.
Ha egy 3 éves gyereket megvernek, mert nem tudja kezelni a stresszt, akkor azt tanulja: a fájdalmat és a tehetetlenséget el kell nyomni.
De a gyerek idegrendszere ekkor még nem képes önszabályozásra, neki minta kell, nem büntetés.

Hogyan is várhatja el egy szülő a tiszteletet a gyerekétől, ha ő maga se képes tisztelni, hogy a gyerekben zajlik valami...
Egy gyerek, aki még csak tanulja az érzéseit kezelni, nem „rossz”, csak tanul.
Ha egy szülő kezet emel rá, az nem fegyelmezés, hanem a tehetetlenség pillanata. Nem lenne érdemes inkább elgondolkodni azon, hogy ha a gyerek „rosszul viselkedik”, vajon nem pont azért történik, mert még nem kapott elég jó mintát arra, hogyan vezesse le a feszültségét biztonságosan?

Ha a szülő képes nyugodtan jelen maradni a gyerek nehéz érzései mellett, az az idegrendszeri biztonság alapja lesz.

Az ilyen gyerek, akit félelemmel fegyelmeznek, soha nem fogja tisztelni azt, aki bántotta.
Mert a tisztelet nem félelemből nő ki.
Egy ilyen gyerek vagy agresszívvé válik, hiszen ezt a mintát látja, vagy befelé fordul, és a fájdalmát saját maga ellen fordítja.

Nemrég ült nálunk egy fiatal anyuka, aki rákos.
A beszélgetésünk alatt kiderült, hogy gyermekkorában rendszeresen kapott pofonokat, megszégyenítést.
Tele volt elfojtott fájdalommal, mert sosem volt szabad sírnia, dühösnek lennie.
A teste végül átvette azt, amit a lelke nem bírt tovább hordozni.

És pont az a szülő fél a gyerekétől, aki erőből fegyelmez, mert a fizikai bántalmazás gyakran nem „nevelési eszköz”, hanem a kontrollvesztés reakciója.
A szülő fél attól, hogy elveszíti a hatalmat, hogy a gyerek akarata, viselkedése „felülírja” az övét.
A verés ilyenkor a tehetetlenség és a saját gyengeségtől való félelem kivetítése.

És igen, sokan mondják: „De a szülő nem lehet barát!”
Miért ne lehetne?
Egy barátot is lehet tisztelni.
Nem a „szülőt” kell tisztelnie a gyereknek, hanem az embert benne.
Aki hiteles, aki elismeri a hibáit, aki tud bocsánatot kérni, és akitől meg lehet tanulni, hogy az érzések nem ellenségek, hanem üzenetek.

A gyerek nem a szavainkból, hanem a példánkból tanul.
Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő képes uralni a saját indulatát, akkor ő is megtanulja.
Ha azt látja, hogy a felnőtt a feszültséget agresszióval oldja, akkor ő is így fog reagálni.
Nem a pofon hiánya nevel „rossz” gyereket, hanem a kapcsolat hiánya...

És amikor valaki azt mondja:

„Én már előre félek, milyen világ lesz ezekből a gyerekekből…”
akkor szeretnénk azt mondani:
Hogy........🫣

Szóval, hogy igenis csodálatos gyerekek nőnek most.
Érzékenyek, okosak, kíváncsiak, igazak.
Nem „rosszak”, hanem emberiek.

És jaj ne játsszuk már a tökéletest...

Ha a boltban sír vagy hisztizik, nem „rossz gyerek”.
Lehet, hogy fáradt, túlterhelt, vagy épp próbálja kifejezni azt, amit még nem tud szavakba önteni.
Az idegrendszere még tanulja, hogyan kell szabályozni az érzelmeket, ehhez türelmes, elfogadó felnőttekre van szüksége, nem büntetésre.

És egyáltalán miért nem tudnak az emberek az állandó ítélkezésről leszokni? Egyáltalán miért kell azt vizslatni, hogy a másik mit csinál? Majd egy egész generációt beskatulyázni pár kiragadott helyzet alapján nagy...

Ha valamit szeretnénk, az az, hogy a gyerek ne féljen a szüleitől, hanem kapcsolódni akarjon hozzájuk.
Mert ha egy gyerek kapcsolatban van a szüleivel, nem kell félnünk a kamaszkorától.
A szeretetből húzott határokat tudni fogja, hogy érte vannak...
És ez az, amit semmilyen „bot és kenyér” nem tud helyettesíteni...

A szeretettel teli nevelés határokkal együtt nem engedékenység, és nem „mindent ráhagyás”.
Azt jelenti, hogy a szülő érti a gyerek viselkedése mögötti szükségletet, és úgy állít határt, hogy közben a gyerek érzelmi biztonsága megmarad.

A határ nem arról szól, hogy a gyerek féljen, hanem arról, hogy tudja, mire számíthat.
A szeretetteljes nevelésben a szabályokat következetesség, nem büntetés tartja fenn.
A szülő nem kiabál, nem megszégyenít, hanem elmagyaráz, jelen van, és minta arra, hogyan kell viselkedni.

Az ilyen, érzelmileg biztonságos, következetes nevelés mellett nőnek fel a legkiegyensúlyozottabb, együttműködő és felelősségteljes gyerekek.
Ez nem engedékeny, nem kemény, hanem kapcsolódó és irányt mutató...

A gyerek viselkedése, csak tünet...
Ha azt szeretnénk, hogy jól viselkedjen, előbb nekünk kell megértenünk, mi zajlik bennünk és mi zajlik benne.
Ez a munka csendes, mély...
De sokkal több bátorság kell hozzá, mint megütni...

Szóval ha 5 éves korában nem veszed komolyan az érzéseit, ha nem segítesz neki levezetni, 15 évesen majd megmutatkozik rajta. Akkor már nem lesz vicces…🤷‍♀️

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

24/10/2025

"Napi 14 órát dolgozom… mikor lenne időm magamra?”

Sokszor halljuk (vagy mondjuk mi magunk):

„Én szívesen törődnék magammal, de napi 14 órát dolgozom. Háztartás, gyerek, munka, rohanás… Mikor lenne időm még énidőre is?”

És ez teljesen érthető.
Nem lustaság, hanem egy túlterhelt élet következménye.
Csakhogy a kérdés valójában nem az időről szól.
Hanem arról, hogy kinek az életét éled.
Ha a napod minden perce mások igényei köré épül, az legtöbbször nem a jelenből fakad, hanem egy régi mintából:
abból, hogy gyerekként akkor kaptál szeretetet, ha hasznos voltál, ha jó kislány voltál, ha mindent megcsináltál vagy ugyanezt láttad a szüleidtől...
Minden élet egyedi tanulságot hordoz...

Szóval így tanultad meg, hogy a pihenés = önzés,
és hogy a te szükségleteid csak azután jöhetnek, ha mindenki más elégedett.
Ez az áldozati szerep: amikor az ember ad, ad, ad, míg végül már semmi nem marad, amit adhatna... viszont ez a te döntésed eredménye. Mi tesszük magunkat áldozattá, nem más.

A valódi énidő nem akkor kezdődik, amikor végre jut rá pár perc,
hanem akkor, amikor kimondod:

„Én is fontos vagyok.”
És elkezded újrarendezni az életedet ennek a mondatnak a mentén.

Mert nem az idődet kell felszabadítani,
hanem magadat.

Vagy megközelíthetjük ezt úgy is:
Amikor azt mondod: „soha semmire nincs időm”, valójában nem az idővel van baj.
Az idő mindenkinek ugyanúgy telik.
A különbség abban van, ki mennyire képes irányítani a saját életét.

A „nincs időm” valójában gyakran egy leplezett tehetetlenség.
Egy belső érzés, hogy az életemet mások, a gyerek, a munka, a körülmények irányítják és én csak próbálok lépést tartani.
De valójában nem az idő hiányzik, hanem a kontroll.
A belső erő, ami azt mondja: „Én döntöm el, mire fordítom az energiám.”

Ez a minta is gyakran gyerekkorból ered.
Amikor megtanultuk, hogy a felnőttek, a helyzetek, az iskola, a szabályok döntenek helyettünk.
Hogy alkalmazkodni kell, és a saját igényeink ráérnek.
Ha ezt elégszer tapasztaljuk, felnőttként is hajlamosak leszünk áldozati szerepben élni:
úgy érezni, hogy az élet történik velünk, nem pedig általunk.

És innen jön a mondat:

„Nem tehetek róla… nincs időm.”

Pedig mindig van választásunk.
Nem az időt kell hajszolni, hanem a belső irányítást kell visszavenni.
A döntést, hogy mi fontos neked.
És aztán a bátorságot, hogy eszerint élj.

Mert az, hogy „nincs időd”, legtöbbször csak azt jelenti:
még nem döntöttél magad mellett.

És akkor talán most sokakban felmerül a kérdés:

„De mit csináljak? Hagyjam ott a munkám? Ne foglalkozzak a gyerekeimmel?”

Nem.
Az énidő nem a felelősség eldobása.
Hanem annak a felismerése, hogy te is a felelősséged vagy.

Nem kell mindent abbahagyni,
de valamit máshogy kell kezdeni.

Például lehet, hogy nem a házimunkát hagyod abba,
hanem a tökéletesség kényszerét.
Nem azt mondod, hogy „nem érdekel a gyerek”,
hanem azt, hogy „most 10 percig én is létezem”.
Nem a munkahelyet kell otthagyni,
hanem a belső robotpilótát, ami szerint mindig más számít, csak te nem, amikor minden plusz munkára igent mondasz.

Apró döntésekből áll:
nem főzöl harmadik fogást,
nem vasalod ki a pizsamát,
nem görgeted a híreket este,
hanem leülsz, és csak lélegzel.
A legzés önmagában terápiás hatású.
Vagy egyszerűen megiszod a kávét csendben, és nem közben pakolsz el.
Ezek nem semmittevések, ezek önkapcsolódások.

És tudod, mi történik, ha ezt rendszeresen megengeded magadnak?
Nemhogy kevesebb jut a gyerekeidnek vagy a munkádnak, hanem jobb minőségű te jut mindenkinek.
Kevésbé fáradt, kevésbé ingerült, kevésbé üres.

A kontroll visszavétele tehát nem a „világ elleni lázadás”,
hanem a belső irány visszaszerzése.
A döntés, hogy az életed ne csak rólad szóljon,
hanem veled is történjen.

A társadalom kollektívan egy olyan mintában él, ahol mindig mást okolunk, mert „jó” panaszkodni, hiszen együttérzést kapunk érte; mert „jó” ítélkezni, hiszen így nem kell nekünk változni. Pedig sokkal többet nyernénk, ha bölcsen meghúznánk a saját határainkat, és nem másokat próbálnánk megváltoztatni, hanem önmagunkban teremtenénk rendet. Ez nem a másik felmentéséről szól, hanem arról, hogy képessé válunk beleállni a saját erőnkbe.

Vannak helyzetek, amikor ezt nem lehet egyedül megoldani, mert mélyre kell ásni, és fel kell dolgozni a valódi okokat. Ne félj segítséget kérni; ez nem a gyengeség jele, hanem a bátorságé.

Szerző: Léterő
Kép: Internet forrása

22/10/2025

Stresszkezelés neked és a gyermekednek

Mielőtt tovább olvasnál, érdemes elolvasnod az előző posztunk:

https://www.facebook.com/share/p/1EGgAsLhoe/

Szóval... volt már olyan, hogy valaki mesélt egy történetet, és bár a szavai rendben voltak, mégis érezted, hogy valami nem stimmel, hogy olyan "kamuszaga" van?
Vagy találkoztál már olyannal, aki mosolygott rád, de valahogy tudtad, hogy valójában nem kedvel igazán?
Esetleg láttál már szomorú embert nevetni és valahogy tudtad, hogy a mosoly mögött fájdalom van?

Ez az energia nyelve.
A testünk, az idegrendszerünk, a mikrorezdüléseink mind kommunikálnak, sokszor hamarabb, mint a szavaink.
A pszichológia és a neurobiológia is igazolja: az emberi agy, különösen a gyerekeké, elképesztően érzékenyen hangolódik a másik érzelmi állapotára. A kimondott szavak csak a felszínt közvetítik, az idegrendszerünk viszont a valóságot érzékeli.

Ezért van az, hogy amikor kedvesen, ahogy a szakkönyvek mondják úgy próbálsz kérni valamit a gyermekedtől, de belül feszültség, düh vagy ítélet van benned, ő nem a mondatot érzi, hanem az energiát mögötte.
És bármennyire is próbálod elrejteni, a kapcsolatban ez az, ami valójában hat.

Ahhoz, hogy más minőségű kapcsolódás szülessen köztetek, először benned kell megváltozni annak, ami rezeg.
Nem elnyomni, hanem megengedni, átengedni, átalakítani.

Mert a gyerek nem a szavaidból tanulja az érzelemszabályozást, hanem abból, ahogyan te átéled a saját érzéseidet.
Ha megtanulod, hogy a belső feszültség helyett jelenlétet, figyelmet, elfogadást és nyugalmat sugározz, ő is ezt tanulja meg:
nem a szavakat, hanem az energiát.

Amikor a gyerek dühös, ellenáll, „hisztizik” és te is érzed, hogy elönt valami...

A tested ilyenkor azonnal reagál.
Megfeszül az állkapocs, a mellkas, a váll, gyorsul a légzés.
Ez nem gyengeség ez az idegrendszer természetes reakciója a stresszre.
A tested így jelzi: „veszélyt érzek”.

De amit ilyenkor te kezdesz ezzel az érzéssel, az határozza meg, mit tanul belőle a gyereked.
Ha te meg tudod tartani magad, ő is megtanulja, hogy az érzései nem veszélyesek, csak átélendők.

Tehát éppen krízis van...érzed, hogy kezd elönteni a düh, tehetetlenség, a türeometlenség vagy feszültség, de mielőtt reagálnál.

Állj meg egy pillanatra.
Ha tudod, szó szerint. Vegyél egy kis fizikai távolságot (két lépést hátra).
Ez a mozdulat szimbolikusan is megállítja a reakciót az agyadban.

Engedd le a vállad.
A váll feszültsége szinte mindig együtt jár az idegrendszer feszültségével.
Amikor tudatosan leengeded, jelet küldesz a testednek: „biztonságban vagyok”.

Állj csípőszéles terpeszbe,
engedj egy kicsit a térdeiden, hogy ne legyen merev a test.

Tedd az egyik kezed a mellkasodra, a másikat a hasadra. Először a hasad töltss meg, aztán hozd fel a levegőt kulccsontig.
Lélegezz lassan:

4 másodperc belégzés az orron át,

6 másodperc kilégzés a orron ki.

Minden belégzés szeret, minden kilégzés elengedés. Ezt tudatosítsd, hogy a szeretet teréből tudj majd kommunikálni, ítélkezés helyett.

Ez a légzés aktiválja a vagus ideget az idegrendszer „fékét”.
Minden egyes lassú kilégzés azt üzeni a testednek:
most nincs veszély, most biztonságban vagyok.

Most irányítsd a figyelmed a talpaidra.
Nem kell gyökereket képzelni, elég, ha érzed a talaj nyomását,
hogyan oszlik el a súlyod, hol van nagyobb nyomáspont.

Ezzel a figyelemmel a tested kommunikál az agyaddal:
itt vagyok, érzem a földet, stabil vagyok.

Ez a tudatos propriocepció (a testhelyzet érzékelése) bizonyítottan csökkenti az amygdala aktivitását,
vagyis a félelemközpont reakcióját.
Most lassan kezdj el ringani jobbra-balra.
Érezd, ahogy a súly áthelyeződik egyik lábról a másikra.
Nem kell sietni.
Ez a mozgás segíti az agyat újrakalibrálni:
nem kell feszülnöm, ha változás van.
A rugalmasság a valódi gyökér.🤷‍♀️

Most hozd a figyelmed befelé.
Figyeld meg, mi történik, amikor gyermeked ellenáll, mi jelenik meg benned, akár magaddal, akár vele szemben.
A tested gyakran azonnal reagál:
összehúzódik a mellkas, a rekeszizom megfeszül, a vállak előreesnek, a légzés megáll.

Most csak figyeld meg, melyik testrészed reagál így.
Néhány másodperc csend…

Aztán kezdd el átlélegezni ezt a területet.
Nem kell megváltoztatni semmit, csak engedd, hogy mozogjon a levegő.

Az elfogadás itt nem gondolat, hanem idegrendszeri jelzés:
nem vagy veszélyben.

Most jöhet néhány apró mozdulat:

Finom vállkörzés hátrafelé.

A kéz simítása a mellkason, lassan, szeretettel (önmegnyugtató érintés, amely oxitocint szabadít fel).

Majd fej oldalra billentése kilégzéssel.

Ezek az apró mozdulatok visszahangolják az idegrendszert a biztonság frekvenciájára.

Amikor a vihar lecsendesedik benned, és már nem a tehetetlenség, hanem a légzésed vezet,
akkor érkeztél el oda, ahol újra lehet kapcsolódni.

Mert a gyerek nem a „tanítást” várja tőled ilyenkor.
Nem is a magyarázatot.
Hanem a kapcsolatot, hogy érezze: a düh, a sírás, a tiltakozás nem választ el tőled.

Ez az egész gyakorlat alig egy perc.
Belefér mielőtt berontanál a gyerek szobájába🙈 ordítva, hogy írja meg a leckét... vagy akár a bolt közepén is, mielőtt rászólsz.
Ha épp nem tudsz félrevonulni, csak vedd fel a ritmust, és csináld magadban, őt pedig öleld magadhoz finoman.

Nem számít, ki mit gondol.
A gyereked most is tanul tőled, pl., hogy nem mások véleményétől függünk...

Ha te megnyugodtál... persze nem leszel elsőre a nyugalom királynője🙈, ezt neked is gyakorolnod kell... jöhet a szülő–gyerek gyakorlat, ami segít újra biztonságot építeni köztetek.

Kapcsolódj szemkontaktussal.
Térdelj le vagy ülj le a gyerek szintjére.
Nézz rá, de ne „tanárként” vagy „nevelőként”, csak látva őt.
Nem kell beszélni még. Elég, ha ott vagy.
A gyerek idegrendszere ilyenkor az arcodból, a szemmozgásodból olvassa le, hogy biztonságban van-e.
(A kutatások szerint is a szemkontaktus és a mimika az egyik leggyorsabb ko-regulációs csatorna.)

Ha sír, hagyd. Ha morcos, hagyd.
Csak lélegezz vele együtt.
Nem kell megjavítani a helyzetet, elég, ha megtartod.
Amikor te nyugodt maradsz, az ő idegrendszere fokozatosan ráhangolódik a te ritmusodra.

Mondd neki akár halkan: „Lélegezzünk lassan együtt."
A gyerek először csak nézni fog, aztán szinte automatikusan átveszi a ritmusod és bizony lesz olyan, hogy abszolút nem fogja érdekelni a légzés, meg az egész... de te ettől ne zökkenj ki!

Ha sikerül az idegrendszerek „összehangolódnak”, és a gyerek megtanulja:
a feszültség nem ellenség, hanem átalakítható tapasztalat.

Az idegrendszeri minták gyakorlással épülnek át.
Minden alkalommal, amikor tudatosan visszatérsz a légzéshez, új idegi kapcsolatot hozol létre olyat, ami békére hangol.
❣️Ez a folyamat nem egyszeri siker, hanem tanulás testben, idegrendszerben, kapcsolatban.❣️

A nyugalom nem tan, hanem átadott idegrendszeri tapasztalat.

Ezek után érdemes vele beszélgetni a dolgokról, mert egy ilyen nyugodt állapotban tud igazán egészségesen beépülni az információ.
Igen, tudjuk, régen „két pofon után” is bement az infó... csak épp azt is érdemes megnézni, hogy az a két pofon milyen mintákat és sebeket szült a társadalmunkban... hisz milyen világot élünk, mit teremtett általuk ez a sok sebzett felnőtt?

***

Egy kisgyermek életében fontos a napi rutin, a fürdetés, a vacsora, az alvás állandó ritmusa biztonságot ad neki.
De legalább ennyire fontos lenne, hogy legyen rutinja az érzelmek megélésére és elengedésére is.
Hogy ne csak azt tanulja meg, mikor kell lefeküdni, hanem azt is, mit kezdjen azzal, ha fáradt, dühös vagy szomorú.

A jövőben szeretnénk videóban is megmutatni,
milyen sokféle, játékos mozgás segíthet a gyerekeknek kiengedni, átmozgatni és áramoltatni az érzelmeiket,
mert az energia akkor tud megnyugodni, ha mozdulni engedjük.

Később arról is írunk majd, milyen lelki okok húzódhatnak meg a te és a gyermeked érzései mögött,
amelyeket egymásnak tükröztök vissza nap mint nap.

Minél mélyebbre mersz nézni ezekben a mintákban,
annál jobban megérted majd, miért történnek úgy a dolgok, ahogy,
és ez a megértés már önmagában is a gyógyulás első lépése.

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalon

Léterő

30/10/2025

29/10/2025

27/10/2025

25/10/2025

24/10/2025

22/10/2025

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória