Léterő

Léterő Léterő, Egészség/wellness oldal, Szeged elérhetőségei, térképes helyadatai és útbaigazítási információi, kapcsolatfelvételi űrlapja, nyitvatartási ideje, szolgáltatásai, értékelései, fényképei, videói és közleményei.

Kineziológia - Család és rendszerállítás - Fitoterápia - Hangterápia - Hipnoterápia - Személyiség fejlesztés 👉 www.letero.hu Pilates - Jóga - Sport - Meditáció 👉 https://beyondthemotion.com/partners/dudas-adrienn Szeged környéke, online tér

A bátorság nem a félelem hiánya. A valódi bátorság az, amikor érzed a félelmet… de mégis tovább lépsz.Bátornak lenni sok...
04/12/2025

A bátorság nem a félelem hiánya. A valódi bátorság az, amikor érzed a félelmet… de mégis tovább lépsz.

Bátornak lenni sokan azt hiszik adottság és azt, hogy a bátrak nem félnek.
Ez szerintünk nem így van.

A bátorság valójában nem a félelem hiánya, hanem az a csendes döntés, amikor szembe merünk nézni mindazzal, amitől legszívesebben elmenekülnénk.
Nem az a hős, aki soha nem reszket, hanem az, aki érzi a félelmet, mégis lép.
Egy aprót. Egy bizonytalant, de lép...

Mert az élet nem akkor nyílik meg, amikor minden könnyű és biztonságos,
hanem amikor megengedjük magunknak, hogy jelen legyünk akkor is, ha közben remeg a térdünk.

A bátorság nem üvölt.
Nem villog.
Nem lenyűgözni akar.

A bátorság sokszor csak annyi, hogy azt mondod:
„Megpróbálom. Megyek tovább."

És néha ez a legtöbb, amit adhatunk magunknak és a legszebb bizonyíték arra, hogy igenis merünk élni.🤍

Ha úgy érzed, eljött az ideje, hogy ránézz a múlt fájdalmaira, amelyek még most is megérintik a jelenedet, írd kommentbe: Szeretre hangolva. Mi pedig visszajelzünk, hogyan tudunk kísérni ezen az úton.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

Nem hiszünk a problémás gyerekekben...Nem hisszük, hogy léteznek rossz vagy kezelhetetlen gyerekek. Csak olyan gyerekek ...
01/12/2025

Nem hiszünk a problémás gyerekekben...

Nem hisszük, hogy léteznek rossz vagy kezelhetetlen gyerekek. Csak olyan gyerekek vannak, akik olyan hangosan kommunikálnak, amennyire a belső világuk épp engedi. A viselkedés nem figyelemfelhívásra kiagyalt stratégia, hanem egy élő, alakuló idegrendszer próbálkozása: kifejezni azt, ami még túl nagy, túl gyors vagy túl nehéz ahhoz, hogy szavakba férjen.

A gyerek minden mozdulata mögött ott van valami láthatatlan réteg: az ő saját története, a temperamentuma, a testi érzetei, és igen, a szülő idegrendszere is. A gyerek nem külön rendszer a családtól, hanem finoman ráhangolódott tükör, aki nemcsak azt visszhangozza, amit lát, hanem azt is, amit érez. A kimondatlan feszültséget, a felgyorsult tempót, a gondolatok mögötti aggodalmat, a fáradtságot, a rejtett bűntudatot. Ha a szülő túlterhelt, a gyerek gyakran felhangosítja a saját jelzéseit, mintha azt mondaná: „Valami szorít közöttünk, segítsünk rajta együtt.” Ha a szülő csendben elnyeli az érzéseit, a gyerek lehet, hogy ugyanúgy visszavonul vagy épp ellenkezőleg, mindent kifelé él meg, mintha a közös teher egy részét ő hordozná...

A gyermeked viselkedésében olykor megjelenhetnek a te régi, gyógyulatlan gyermekkori sebeid, a környezet hatásai… és természetesen a saját, egyedi története is...
..Mert ott vannak azok a rétegek is, amelyek még a születés előtt keletkeztek. A magzati kor nem tiszta lap: a babák már akkor is reagálnak ritmusokra, hormonokra, érzelmi mintákra. A várandósság alatti biztonság, stressz, sietség, félelem vagy öröm mind lenyomatként épül a kicsi idegrendszerébe, és később a viselkedésben is visszhangozhat. Nem azért, mert valami baj történt, hanem mert az idegrendszer így épül: minden tapasztalatot beépít, még azt is, amihez akkor még nem voltak szavai.

De ott lüktetnek a születés élményei, a korai tapasztalatok stb...

Amikor tehát egy gyerek „szétesik”, „hisztizik”, „dacos”, „túlérzékeny” vagy épp teljesen visszahúzódó, valójában nem rosszat tesz, hanem megmutatja, milyen erők dolgoznak belül. Néha a jelen nyomja, néha a múlt rezgései, néha pedig a családi rendszer finom, kimondatlan hangjai. A gyerek nem ellenünk küzd, hanem valamin, amihez még tanulja az eszközöket. És ilyenkor a legnagyobb támasz, amit adhatunk, az nem a fegyelmezés, hanem a megértés: hogy a viselkedés a legtisztább jelzés arról, hol szorul még több kapcsolódás, több tartás, több biztonság.

Mi ezért nem hiszünk a problémás gyerekben. Csak abban, aki minden nap azt mondja a maga nyelvén:
„Érzem, amit te érzel. Hordozom, amit ti hordtok. És szeretném, ha együtt könnyebb lenne.”

A gyerekek viselkedése végtelenül sok irányból közelíthető meg. A fenti sorok csak szösszenetek... Minden reakció, minden könny, minden dühkitörés és minden visszahúzódás mögött egy saját, egyszeri történet dobban. Nincs két egyforma idegrendszer, nincs két egyforma múlt, és nincs két egyforma családi rendszer sem. Ahány gyerek, annyi belső világ és mindegyik a maga módján próbál eligazodni benne.

De ehhez mélyebbre kell néznünk. Nem elég a felszínt kapargatni. Nem elég „rossz viselkedésnek” címkézni azt, ami valójában egy még ki nem mondott érzés, egy túlterhelt idegrendszer, egy régi fájdalom, egy családi mintázat vagy épp egy meg nem értett szükséglet kifejeződése. A tünet mutatja az irányt, de nem a tünet a történet.

Tudjuk… régen más volt a hozzáállás. Két pofon volt a válasz sok mindenre. A gyerek pedig „megjavult”. De milyen áron? És milyen világot termelt ki magából ez a „megoldás”?Egy társadalmat, amelyben tömegek nőttek fel úgy, hogy a saját érzéseiket nem tudták biztonságban megtapasztalni. Ahol a csend lett a túlélési stratégia. Ahol a keménység erénynek számított, az őszinteség gyengeségnek. Ahol felnőttek egész generációi tanulták meg elhallgatni a fájdalmat, szégyellni a szükségleteiket, és nehezen kérni segítséget. Ahol sokan ma sem tudják, mit éreznek csak azt, hogy valami feszít belül.
Az erőszak nem fegyelmezett, csak elnémított. A viselkedés megszűnt, de a feszültség nem. Csak mélyebbre süllyedt, és később, felnőttkapcsolatokban, önértékelési zavarokban, szorongásban, kiégésben vagy újabb mintaként adódott tovább.

Ezért fontos ma másképp nézni a gyerekre. Nem a „kezelendő problémát” látni benne, hanem az élő, érző, fejlődő idegrendszert, amely azzal kommunikál, amije már van: mozdulatokkal, hangokkal, ellenállással, összezuhanással vagy épp túlzott alkalmazkodással.
Arra hív, hogy értsük meg, mi zajlik a felszín alatt, és mitől lenne könnyebb neki itt lenni ebben a világban.

Ez a mélyre ásás nem luxus, hanem felelősség. Mert ahogyan ma kapcsolódunk a gyerekeinkhez, olyan világ nő köréjük holnap.
És talán most először van lehetőségünk egy olyan világot építeni, ahol a gyerek nem fél, hanem értve van. És ahol a felnőtt már nem ismétli a múltat, hanem gyógyítja...

Hamarosan érkezik egy újabb poszt a gyerekek stresszkezelésének támogatásáról.
Ha pedig te is szeretnéd gyógyítani a múltad, írd kommentbe: „Szeretetre hangolva”, és a hét folyamán elküldjük neked a részleteket az online programról.

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

A mondóka, mint érzelemszabályozó mag🤍 - Töröm, töröm a mákot átdolgozása😉A legtöbben úgy gondolunk a mondókákra, mint k...
30/11/2025

A mondóka, mint érzelemszabályozó mag🤍 - Töröm, töröm a mákot átdolgozása😉

A legtöbben úgy gondolunk a mondókákra, mint kedves kis ritmusokra, amiket dúdolgatunk a gyerekekkel.
Pedig valójában apró érzelemszabályozó magvak is lehetnek, amelyeket minden alkalommal elültetünk, amikor együtt mondjuk őket.

A ritmus, a mozgás, az ismétlés, mind szomatikus idegrendszer-szabályozó eszközök.

Vagyis a testet használjuk arra, hogy az érzelmek újra biztonságba érkezzenek.

A gyerekek eleve tudják, mi segít, a testük már tudja a megoldást.

Ha megfigyeljük őket, észrevesszük, hogy a gyerekek ösztönösen csinálnak szomatikus gyakorlatokat.
Nem tanulják. Nem magyarázzák nekik.
Egyszerűen teszik, mert a testük így engedi ki a feszültséget.

Ha dühösek, megfeszítik minden izmukat… majd hirtelen elernyednek.
Ez a „megfeszülök-elengedem” ciklus az egyik legalapvetőbb stresszlevezető mechanizmus, ezt a képzésen is tanítják🤷‍♀️, amit egykor gyerekként csináltunk..., hiszen a test így engedi ki magából a felgyűlt energiát, ez egészséges, természetes és szabályozó.

Amikor ugrálnak, ráznak, ringanak, toporzékolnak nem rosszak, nem kezelhetetlenek.
Épp ellenkezőleg, szabályozzák magukat. Pont azt csinálják, amire az idegrendszerüknek szüksége van.

És itt jön a nehézség…

Sok szülő ilyenkor rászól:
„Ne csináld!”
„Hagyjad abba!”
„Viselkedj rendesen!”

Nem rossz szándékból.
Csak mi felnőttek már régen elvesztettük a kapcsolatot ezekkel az ösztönös mozdulatokkal.
A testünk még tudná… csak „leszoktunk” róla.

A gyerekek viszont még használják.
Minden egyes nap.

És ebben segítenek a játékos mondókák is

Amikor ritmusra ringunk, karunkkal lengünk, sóhajtozunk, összekapcsoljuk a mozgást, a légzést és a hangot, akkor olyan idegrendszeri mintákat adunk a gyerekeknek, amelyek:
csökkentik a feszültséget, támogatják a frusztráció elengedését, megtanítják, hogy a test biztonságot tud teremteni és minden érzelem átmozogható, átdolgozható.

Ezek a mondókák nem cukiságok, hanem apró, hétköznapi idegrendszer-edzések.
És közben játékosak, mert a gyerekeknek erre van szükségük:
mozgásra, ritmusra, kapcsolódásra.

A szomatikus mozdulatok valójában visszaadják a test tudását.

Amikor egy mondókában ringunk…
amikor hosszú kilégzést veszünk…
amikor megérintjük a mellkasunkat…
amikor a karunkat finoman rázzuk…

akkor azt mondjuk a gyerekeknek:

„A tested tudja, hogyan kell megnyugodni. Én csak emlékeztetlek rá.”

És ez az igazi magvetés.
Nem egy nagy okítás, nem egy fegyelmező mondat, nem egy „nyugodj már meg”,
hanem egy ritmus, egy mozdulat, egy közös lélegzet.

Ahol a szülő és a gyerek együtt tanulja újra,
hogyan lehet a testet baráttá tenni az érzelmek hullámai közepette.

Mi lenne, ha nem akkor kezdenénk el figyelni a testünkre és a lelkünkre, amikor már jelzik, hogy túl sok…
hanem már előtte, kis rutinokkal erősítenénk őket nap mint nap?

Hoztam ma is nektek új mondókát, amit a gyerekeimnek átírtam és hozzászólásban megosztom, ahogy az én kislányom mondja(lementeni, megosztani a videót tilos), az egyik ilyen kedvencét, aminek az alapja a Sim-sum fúj a szél volt....🤗

"Sim, sum két tenyér,
Megnyugszom, ha összeér. (Ima tartás)
A testem megremeg,(rázkódunk)
A rossz kedvem lepereg.
Ejhaj (sóhajtunk), nagy levegő…
Újra van bennem életerő.(megérintjük a mellkasunk)🤍"

És akkor íme a Töröm-töröm a mákot átdolgozása:

🤍Rázom, rázom a testem,
Szeretgetem a lelkem.
Megsimitom, ringatom,
Úgy ahogy van elfogadom.🤍

Leírom nektek hozzá a mozgást is, magyarázattal:

Rázom, rázom a testem
(Ülve kezek rázása, állva is lehet, egész testet)

Hatás: Segíti a feszültség és stresszhormonok („fight-or-flight” reakció) oldását az izmokból. A ritmikus rázás serkenti a propriocepciót (testhelyzet-érzékelés) és az autonóm idegrendszer balanszát, elősegítve a paraszimpatikus, nyugalmi állapotba való visszatérést. Lazítja az izmokat és csökkenti a testben felgyülemlett adrenalin-szintet.

Szeretgetem a lelkem
(Megöleljük magunk)

Hatás: Az ölelés érintése és a „self-hug” serkenti az oxitocin termelést („boldogsághormon”), ami csökkenti a stresszt és a szorongást. Az ölelés érzete a biztonság és önelfogadás érzetét erősíti, stabilizálja az idegrendszert és csökkenti a szívritmus variabilitásában mutatkozó stresszreakciót.

Megsimotom, ringatom
(Lesöpörjük, lágyan ringatozunk)

Hatás: A lassú, ismétlődő mozdulatok stimulálják a vagus ideget, ami a paraszimpatikus idegrendszer aktivitását növeli. Ez csökkenti a szívritmust, lassítja a légzést, és elősegíti a testi-lelki megnyugvást. A „lesöprés” vizuális képzettársítása segít a negatív érzések és gondolatok mentális feldolgozásában is.

Úgy ahogy van elfogadom
(Ima tartás)

Hatás: A kezek összetétele a mellkas előtt és a lassú, tudatos légzés aktiválja a testi jelenlét érzését (interocepció), erősíti az önelfogadást és csökkenti az idegrendszeri hiperérzékenységet. A statikus, nyugodt tartás a paraszimpatikus idegrendszert stimulálja, támogatja a belső egyensúly és stabilitás érzését.

Használjátok szeretettel.🤗

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

Decemberre hangoló…Van valami különös varázsa decembernek. Mintha ez a hónap lassan körénk tekeredne: puhán, csendesen, ...
28/11/2025

Decemberre hangoló…

Van valami különös varázsa decembernek. Mintha ez a hónap lassan körénk tekeredne: puhán, csendesen, mégis erős jelenléttel. A téli időszak természetes ritmusa, ahogy a napok rövidülnek, a világ lelassul, velünk is ugyan ezt szeretné tenni. Arra emlékeztet, hogy figyeljünk befelé: a testünkben élő fényre, arra a részünkre, amely megérdemli a törődést, az elfogadást, az együttérzést.
Mert amennyire képesek vagyunk szeretettel fordulni önmagunk felé, épp annyira tudjuk ezt a szeretetet másoknak is adni.
Mégis… sokszor épp ilyenkor válik minden erőltetetté. A díszek csillognak, a karácsonyi dallamok felcsendülnek, de közben valami finom köd mégis leszáll: és egyszerre csak ott vannak a hiányok, az elvárások, a szomorúság, a félelem, a feszültség.
Tudjuk, hogy nem így kellene. És mégis így lesz.

Annyi gyönyörű írás születik ilyenkor, annyi útravaló, tudatos jelenlétre hívó gondolat és ugyanennyi figyelmeztetés: ne a takarítás, ne a százféle étel, ne a megfelelés vigye el az ünnep lényegét.
Ezek tényleg klassz gondolatok. Sokszor mégis ott ülünk a telefon fölött, bólogatva, majd amikor eljön a pillanat… valahogy elvész az egész. Amit megfogadtunk, kicsúszik a kezünkből.

Karácsony valahol tényleg hasonlít egy év végi vizsgához.

Nem abból, hogy „jól csináljuk-e”, hanem abból, hogy felismerjük: a szeretet ott tud megjelenni, ahol már nincs helye az ítélkezésnek és az elvárásoknak, se önmagunk, se más felé.

Azonban a saját elvárásaink miatt, az agyunk stresszüzemmódba kapcsol. Ilyenkor pedig a kapcsolatainkért felelős, nyugalmat teremtő agyterületek egyszerűen „háttérbe szorulnak”. Vagyis biológiailag sem tudunk szeretettel fordulni magunkhoz vagy másokhoz, amíg feszülünk.

Éppen ezért mi most nem azt szeretnénk megmondani, hogyan néz ki egy „jó Karácsony”.

Nem ömlengünk, nem tanítunk, nem állítunk sem igazságokat, sem elvárható mintákat.
Inkább a későbbiekben arról írunk majd, hogyan lehet az idei ünnep egy csendes lehetőség arra, hogy mindazt, amit idén megtanultunk, fájdalomból, örömből, csalódásból, növekedésből valahogy a helyére tegyük.

Hogyan lehet az, hogy a saját sebeinkhez gyengéden fordulva magasabb szinten zárjuk le az évet, mint ahogy elkezdtük.
Legyen az idei készülődés egy finom belső gyógyulás folyamata.
Hogy amikor majd megérkezik az ünnep fénye, ne kelljen semmit tennünk, elég legyen jelen lenni.

És hagyni, hogy az őszinte szeretet könnyedén átjárja az otthonainkat.

Most nem egy gyakorlatot, hanem egy információt hagyunk hozzászólásban!👇

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

Az anyaság néha olyan, mint egy lakatlan szigeten lenni, egy csodával...🥹🫶Vannak napok, amikor a baba hangjai töltik ki ...
27/11/2025

Az anyaság néha olyan, mint egy lakatlan szigeten lenni, egy csodával...🥹🫶

Vannak napok, amikor a baba hangjai töltik ki a teret,
és te közben arra vágysz, hogy valaki egy pillanatra megérintse a világodat.
Az órák néha összefolynak,
és úgy érzed, a saját történeted halkabb lett másokénál.

Néha hiányzik az a nő, aki voltál, mielőtt minden átalakult.
Hiányzik a könnyedség, a spontán mondatok,
a felnőtt beszélgetések, amelyek nem csak a fejedben zajlanak.
És ez nem önzés, csak emberi emlékezés arra,
hogy te is létezél.

Az anyaság sokszor tágasnak tűnik kívülről,
belülről mégis szűk tud lenni.
A figyelmed apró részletekben lakik:
altatásban, etetésben, nyugtalan hajnalokban, reggeli indulásokban.
És közben a saját igényeid
csendesen sorba állnak valahol a háttérben.

A nehézség nem gyengeség,
hanem annak bizonyítéka, hogy mélyen jelen vagy.

A „falu”, amiről annyit beszélünk,
nem mindig áll készen arra, hogy köréd rendeződjön.
Tervezünk, egyeztetünk, próbálunk kapcsolódni,
és sokszor a valóság másképp alakul.
Ez nem a te hibád.

De amikor kimondod, ami a mellkasodban feszül,
amikor nem rejted el a szelíd vagy épp dacos igazságaidat,
valaki más is fel fog nézni:
„Jé, nem csak én érzem ezt.”

Abban a pillanatban, amikor nem szégyelled a törékenységedet.
Amikor megengeded magadnak, hogy ne legyél minden pillanatban erős.
Amikor a belső dallamodat már nem egyedül dúdolod.

Az anyaság időnként valóban magányos lehet,
de nem kell egyedül cipelned.
Ha megmutatod a saját ritmusod,
más is melléd állhat… és egyszer csak együtt szóltok.🤍

Lassan beköszönt a december, és magunk mögött hagyunk egy igazán különleges hónapot.
Volt, anya aki a mellkasán szuszogó babáját ringatta, miközben együtt dolgoztunk a családi mintákon.
Máskor én tartottam karomban egy apró életet, hogy az anyukája bátran alámerülhessen a saját belső világába.

Átéltünk mély, megtisztító könnyeket és felszabadító nevetéseket sok-sok anyával.
Ránéztünk arra, mit hoz felszínre az anyaság,
és hogyan idézi meg újra és újra a saját gyerekkorunk nyomait.

Hazavittek sok apró feladatot,
és mindent, amit csak adhattam,
eszközöket, kapaszkodókat, fénycsíkokat,
hogy mindig legyen mihez nyúlni,
amikor a lélek halkan jelez...

Ma reggel ezt kaptam az oviban… és bevallom, én megkönnyeztem.
Mert minden szülői szív vágyik egy kis empátiára, megértésre, elfogadásra, megerősítésre.
Szánjunk időt arra, hogy szavakkal is átöleljük a másikat.🤍

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

Járt nálam egy fiatalember…A szülei küldték, hogy „szereljem meg". Már az első pillanatban éreztem, hogy valójában nem v...
25/11/2025

Járt nálam egy fiatalember…

A szülei küldték, hogy „szereljem meg". Már az első pillanatban éreztem, hogy valójában nem vele van a legnagyobb dolgom, hanem azokkal a felnőttekkel, akik körülveszik.

Az anyja így fogalmazott: „Egyszerűen tiszteletlen, bármit mondok neki, leszarja… pontosan olyan, mint az apósom, aki gőgös és arrogáns. Az iskolában is csak a panasz van rá..."

Sok szülő ösztönösen összehasonlítja gyermekét olyan felmenőkkel, akik nem kellemes érzéseket keltenek bennük. Sok felnőtt skatulyázza a gyerekeket...

Mi azt gondoljuk egyébként, hogy a habitusnak valóban vannak örökölhető komponensei, temperamentumbeli adottságok, érzékenység, ingerlékenység, energiaszint, DE ezek csak lehetőségek.
A gyerek viselkedése nagyrészt annak a tükre, hogy milyen érzelmi levegőt lélegzik be nap mint nap.

A gyerek sokszor a legmélyebb, kimondatlan családi történetekre reagál:
a kimondatlan haragra, elvárásra, félelemre, fájdalomra.

A gyerek ilyenkor nem „gőgös”.
Nem „arrogáns”.
És nem is „tiszteletlen”.

Inkább olyan, mintha azt mondaná:
„Valami feszül közöttetek. Valamit én hordozok, amit nem nekem kellene.”

Nem a szülőt tükrözi, hanem a szülő sebét.
És amíg a felnőtt azt hiszi, hogy a gyerek „ugyanolyan, mint az após”, addig könnyű elsiklani afelett, hogy talán épp ez a tükrözés mutat rá a gyógyítatlan érzelmi örökségre.

A gyerek arra vágyik:

„Szeretném, ha látnál ENGEM, nem a családtörténetet rajtam keresztül.”

És ne felejtsük el azt, vajon milyen érzés lehet ez egy gyereknek? Mert amit ő ebből hall:

„Én nem vagyok szerethető olyannak, amilyen vagyok.”

„Valami rossz van bennem, mert hasonlítok valakihez, akit nem szeretnek.”

Amikor egy gyerek azt érzi, hogy bizonyos "rossz tulajdonságai" miatt kevesebb szeretetet kap, könnyen kialakul benne az a nézőpont, hogy csak akkor érdemes szeretetre, ha mindig tökéletes. Például: ha gyakran rászólnak, hogy túl hangos, vagy túl érzékeny, ő azt tanulja meg, hogy ezek a részei "hibásak". Így lassan elkezdi azt hinni, hogy valójában ő maga a probléma.

Ezzel a belső nézőponttal megy be az iskolába is. És mivel azt hiszi, hogy elutasítják vagy nem értékelik, sokszor tényleg ezt is fogja megtapasztalni, mert amit igaznak hiszünk magunkról és a világról, arra figyelünk, azt értelmezzük valóságnak. Ezt a jelenséget a pszichológia önbeteljesítő jóslatként ismeri, amelynek működését számos kutatás alátámasztja.

S ezzel a megbélyegzéssel valójában a felnőtt nem tiszteli a gyereket...

És itt a fontos összefüggés, a gyerekek nem „természetüknél fogva tiszteletlenek”. A tiszteletlenség gyakran tanult viselkedés, amit ők is a környezetüktől vesznek át. Ha a felnőttek folyamatosan kritikával, ítélkezéssel vagy megalázással reagálnak, a gyerek megtanulja, hogy ez a normális módja az emberi kapcsolatoknak. Nemcsoda a sok iskolai bántalmazás gyerekek között... A felnőttektől hozott példa, ami újratermeli a bántás kultúráját, az iskolában, a családban, és később a társadalomban.

Éppen ezért minden felnőttnek, pedagógusnak, szülőnek, nevelőnek, a saját viselkedését kell először átgondolnia. Nem elég kimondani: „tiszteletet tanítunk”. A tiszteletet tetteinkkel kell mutatni, minden egyes nap, minden egyes interakcióban.

A tisztelet, a biztonság és az elfogadás nem opció, hanem a pedagógusi és szülői felelősség alapja. A mindennapi viselkedésünk, a hangunk, a reakcióink mesélnek a legtöbbet rólunk, nem a felállított szabályaink. Ha egy tanár vagy szülő elítél, megbélyegez, vagy gúnyt űz a gyerekből, az nem a gyereket minősíti, hanem a felnőtt értékrendjét.

Ez a felelősség nem könnyű, és gyakran a türelemről, önreflexióról és saját korlátaink felismeréséről szól. De csak így teremthetünk olyan környezetet, ahol a gyerekek nem félelemből, hanem tiszteletből tanulnak és ahol a jövő generációja képes az empátiára, az önbecsülésre és a valódi együttműködésre.

Tanuljuk meg tisztelni a gyerekeket, mielőtt elvárnánk, hogy ő tiszteljen minket. A tisztelet belülről kezdődik és felnőttként a mi felelősségünk...

A gyerekek körülöttünk a példánkat követik, és sokszor a mi sebeinket tükrözik vissza. Ha szeretettel telibb, szelídebb világot szeretnénk, a változás kulcsa a felnőttek lépéseiben rejlik.🤍

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

Képes vagy rá...Belegondoltál már abba, hogy ha nem lenne nézőpontod arról, milyen egy “jó anya”, akkor talán kevesebb l...
24/11/2025

Képes vagy rá...

Belegondoltál már abba, hogy ha nem lenne nézőpontod arról, milyen egy “jó anya”, akkor talán kevesebb lenne benned a frusztráció… és talán a múlt felé is több megértéssel tudnál fordulni?

Néha nem a helyzet bánt, hanem az a belső mérce, amit magad és mások elé állítasz.
És ha ez a mérce eltűnne, akár csak egy pillanatra, lehet, hogy te is könnyebben lélegeznél.

Ha nem lennének nézőpontjaink szabadok lennénk...

Egyszer egy hölgy azt mondta nekem erre: “Ha nem lennének nézőpontjaink, akkor állatok lennénk.”
Azóta is vissza-visszacseng bennem ez a mondat.

De valójában nem a nézőpontok hiányáról szól a szabadság, hanem arról, hogy nem kapaszkodunk görcsösen beléjük.
Hogy a nézőpont lehet eszköz, és nem bilincs.
Lehet ablak, nem pedig rács.

Az állatok ösztönből élnek.
Mi emberek viszont pont attól vagyunk emberek, hogy választhatunk:
mit tartunk meg, mit engedünk el és melyik nézőpont ad több tágasságot, lélegzetet, teret.

A szabadság nem a nézőpontok hiánya.
A szabadság az, amikor nem a nézőpontok vezetnek minket, hanem mi őket.

Ha nem lenne egy rögzült képünk arról, milyen egy “jó házasság”, talán észre tudnánk venni mindazt, ami a saját nézőpontunknál is több, jobb.

Ha nem ragaszkodnánk ahhoz, milyennek kellene lennie egy jó feleségnek vagy férjnek, talán kevesebb elvárást, ítéletet tennénk magunkra… és a párunkra is.

És ha nem cipelnénk magunkban egy fix mintát arról, hogyan “kell” jól gyereket nevelni, lehet, hogy a múlt fájdalmai a szüleinkkel szemben is könnyebben gyógyulnának.
Vagy egyszerűen csak képesek lennénk megélni a szülőséget úgy, ahogy nekünk és a gyerekünknek valóban a legjobb.

Gyerekként az elengedés még velünk született képesség volt.
Egy pillanatig sírtunk, dühösek voltunk, aztán továbbléptünk, mert a testünk tudta, hogyan engedjen el.

Aztán jöttek a mondatok:
„Fejezd be a hisztit.”
„Nem kell sírni.”

És lassan megtanultuk nem kiengedni, hanem bezárni az érzéseinket.
Felnőttként pedig sokszor úgy tűnik, mintha elveszítettük volna ezt a természetes képességet.

De mi van akkor, ha nem veszett el?
Csak el lett halkítva.

A test ma is ugyanúgy tudja, hogyan kell elengedni, csak újra meg kell engednünk neki.

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy mély, tudatos kilégzésben, amikor észreveszed az érzést, a feszültséget, a nézőpontot, ami benned dolgozik, máris elindulhat a feloldódás?

Az elengedés nem erőfeszítés.
Nem harc.
Csak visszatérés ahhoz, amit valaha ösztönösen tudtál.

Hagyunk a hozzászólásban egy kis gyakorlatot. Bízunk benne, hogy néhány kérdés megmozdít benned valamit, és ezáltal végre el tudod engedni.
Addig dolgozz ezekkel a kérdésekkel, amíg "felkavarnak".

Amikor egyre több bentrekedt energiát (minden minta, érzés, hiedelem csak energia... ez nem spiritualitás, ez fizika) engedsz el magadból, szép, fokozatos változás kezdődik a nézőpontjaidban a világról, az életről, a kapcsolataidról, és önmagadról.
Ezek az új, tágasabb nézőpontok pedig új lehetőségeket teremtenek, és fokozatosan formálják a valóságodat.

A test és az elme így együtt dolgozik: ahogy az energia felszabadul, a látásmódod is tágul, és a világ, amit tapasztalsz, egyre inkább összhangban lesz azzal, aki valójában vagy...

Ebben a mai, felgyorsult világban hajlamosak vagyunk mindent azonnal akarni. Engedjük meg magunknak, hogy a gyógyulás abban a tempóban történjen, amit valóban be tudunk fogadni. Minden apró lépés számít, és minden megtett pillanat közelebb visz a teljesebb, harmonikusabb önmagunkhoz.🙏🤍

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom - Minden csak nézőpont kérdése😉

Mire figyelj, ha gyógyítót, segítőt, szakembert keresel?A gyógyulás mindig érzékeny folyamat, ezért fontos szerepe van a...
22/11/2025

Mire figyelj, ha gyógyítót, segítőt, szakembert keresel?

A gyógyulás mindig érzékeny folyamat, ezért fontos szerepe van annak is, aki kísér ezen az úton.

A mai világban elképesztően sok hang szól egyszerre az interneten. Rengeteg pszichológus, coach, gyógyító hirdeti magát. Mi egyébként nem valljuk magunk spirituálisnak abban az értelemben, hogy egy fix nézőponthoz ragaszkodnánk. Mi nyitottak vagyunk, és hisszük, hogy a világ sokkal több annál, amit szabadszemmel látunk. Szerintünk az alternatív gyógymódok nem másodlagosak, hanem az eredetiek.

Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a tudás minden szinten jelen legyen. Mi magunk részéről elengedhetetlennek tartottuk, hogy anatómiailag, biológiailag, tudományosan is értsük a folyamatokat, mert hiszünk abban a tudásban, ami „fentről” érkezik, de a tudományos alapokat is érdemes megismerni. Főleg ha hangot akarunk adni, ha valamivel nem értünk egyet... és hát, ha az ORVostudományra gondolunk, van bennünk némi kétely...

Szóval ismerkedünk fizikai, mind a finomabb, energetikai rétegekkel is és mi magunk is igyekszünk gyógyulni, az önmunkába folyamatosan elmélyülve, mindig van mit tanulni és hova fejlődni... és azt kell, hogy mondjuk, még így is vannak kérdések amire keressük a választ a létünkről...

Vannak azonban, akik olyan magabiztossággal jelentik ki az „igazságaikat”,
mintha többet tudnának az emberi lélekről, mint a Dalai Láma vagy Buddha valaha állított volna.

Pedig ők ketten is azt mondták:
„Nincs egyetlen igazság. Csak tapasztalat van.”

A segítő nem lehet „mindenkinél biztosabban” birtokában az igazságnak.

Ha valaki olyan határozottsággal beszél a lélek működéséről, a traumák gyökeréről,
az „igazi valóságról”, amelynél még Buddha is szerényebben fogalmazott, ott mindig legyen óvatos kérdésed:

„Biztos, hogy ez rólam szól… vagy inkább róla?”

A valódi bölcsesség alázattal jár.
A túlzott magabiztosság pedig általában már nem bölcsesség, hanem szerep.

Aki kijelenti, hogy „nincs egója”, épp az egójából beszél.

Az ego nem ellenség.
Nem kiiktatható.
Nem „oldódik fel végleg”.

Az ego egy működési mód.
Aki tagadja, az általában nem feloldotta, hanem nem lát rá. Szerintünk...

Egy segítő feladata nem az, hogy azt mondja:
„én már készen vagyok”,
hanem az, hogy jelen van, figyel és tanul tovább.

Aki azt mondja:

„Csak nálam működik.”
„Ezt más nem tudja.”
„Ez a képesség ritka, csak néhányunké.”

Amikor valaki így beszél, akkor nem tanít.
Nem kísér.
Nem vezet.

Hanem hierarchiát épít, ahol ő van felül, és a többiek alul.

Légy óvatos azokkal, akik spirituális felsőbbrendűséget hirdetnek. Ha valaki folyton magát helyezi középpontba, könnyen spirituális nárcizmushoz vezethet.

A gyógyítás nem hierarchia.
Hanem kapcsolat.

A segítő nem lehet nagyobb tekintély a saját életedben, mint te magad.

Még a legnagyobb mesterek sem kértek alárendelődést.
Nem mondták, hogy kizárólag ők tudják a helyes utat.
Nem állították, hogy „nincs egojuk”.

Nincs egyetlen igazság. Csak az, ami benned működik.

A segítség lényege nem az, hogy „készen megkapd az igazságot”.
Nem az, hogy valaki megmondja, mi a gyökered, mi az utad, mi a történeted.

A segítség lényege az, hogy, biztonságban érezd magad, érted, mi történik, visszakapod a sajátmagad és te magad találod meg, mi igaz számodra.

A legjobb segítő ebben támogat.
Nem hirdet rendszert, nem nevezi ki magát „különlegesnek” és nem ad univerzális ítéleteket az emberi létezésről.

Az az ember, aki gyógyító rendelkezik:
Tudással.
Tapasztalattal.
Határokkal.
Alázattal.
Felelősséggel.

❣️Amikor ilyen emberrel találkozol,
érzed, hogy nem akar több lenni nálad. És pont ettől tudsz végre mélyen megnyílni.❣️

A túl nagy magabiztosság nem erő, hanem illúzió. Ha valaki azt állítja, hogy csak ő tud segíteni, hogy csak nála működik a gyógyulás, azonnal fordulj sarkon. Mert a valódi gyógyítás nem függ egyetlen személytől.
Aki így beszél, a hatalmat a saját kezében akarja tartani, és a folyamat már nem rólad szól, hanem róla.

A gyógyítás nem hatalom.
A gyógyítás nem kiválasztottság.(Amikor te megnevetetsz valakit, gyógyítasz... mindannyian képesek vagyunk valamilyen szinten gyógyításra.)

Szerintünk a gyógyító tér nem a személytől vagy a technikától függ. Nem a módszer, nem a titkos képesség hozza létre.

A tér akkor jön létre, amikor te jelen vagy. Amikor figyelsz magadra és a testedre, amikor megengeded, hogy a fájdalom, az érzelem és a felismerés megmozduljon, és amikor biztonságban érzed magad, hagyva, hogy a folyamat történjen. A gyógyító ebben a térben kísérőként van jelen, figyelemmel és jelenléttel, eszközzel támogatja a folyamatot, de nem ő teremti meg a gyógyulást.

A gyógyító tér mindig ott van, ahol a gyógyulás céljából jelen vagy, ha ez egy pszichológus, akkor ott, ha ez egy kinezilógus, akkor ott, ha egy jógaóra, akkor ott. A te jelenléted, a tested, az érzelmeid és a figyelmed teremti meg a valóságos teret, és a gyógyító csak segít, hogy ezt észrevedd, biztonságban legyél és végigmenj rajta.

Ti kérdeztétek tőlünk:

"Igaz, hogy a különböző technikák nem képesek gyökértraumat oldani, csak érzelmet?"

Szerintünk... hangsúlyozzuk szerintünk...s azt, hogy kinek az igaza igazabb, mindenki döntse el maga:

Trauma- vagy családállítás, pszichoterápia, energetikai munka stb, mindenhol létezik „mély oldás”, ahol a kliens gyökerszintű feldolgozáshoz jut. Nem attól lesz gyökéroldás, hogy valaki azt mondja, csak ő tudja. Szerintünk... a gyógyulás mindig közös térben zajlik, ahol a kliens saját idegrendszere, érzelmei és testtudata a döntő.

Ha valaki azt állítja, hogy mások csak felszíni érzelmeket oldanak, míg nála történik a „valódi” gyógyulás, az kiválasztottsági narratíva, ami könnyen függőséget és alárendeltséget hoz létre a kliensben.

Ez a tér mindenhol jelen van, ahol a gyógyulás céljából jelen vagyunk, családállításban, pszichoterápiában, energetikai munkában stb. Nem kizárólag egy helyen létezik...

Ha utána kérdezel, ne azt kérdezd milyen diplomája van vagy milyen képessége, azt derítsd ki hogyan él...

Ezek a mi meglátásaink. Arra ösztönzünk, hogy ne hagyd magad manipulálni, segítséget mindig onnan kérj, ahova a szíved húz... és ha az két havonta más, az is rendben van. A lényeg, hogy ott együtt tudj rezegni valakivel, aki mellett biztonságban és megértve érzed magad.

Minden posztunkból vidd magaddal azt, ami hozzád szól, ami valóban hozzád tesz.🤍🙏

Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet

Cím

Szeged

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Léterő új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése Léterő számára:

Megosztás

Share on Facebook Share on Twitter Share on LinkedIn
Share on Pinterest Share on Reddit Share via Email
Share on WhatsApp Share on Instagram Share on Telegram