Szegedi Pszichológiai Központ

14/11/2025

A gyász leginkább a halál utáni érzelmi reakcióként ismert, azonban létezik egy kevésbé közismert, de rendkívül erőteljes formája is: a várakozó, avagy anticipáci...

08/11/2025

07/11/2025

05/11/2025

31/10/2025

17/10/2025

17/10/2025

"Apa, miért kiabálsz anyuval?"
Férfikörön ülünk. Húszan vagyunk. Csend van.
Felteszem a kérdést: "Kinek van lánya?"
Nyolc kéz emelkedik fel.
Aztán jön a következő kérdés: "Ha a lányotok felnőttként hazajönne egy férfival, aki úgy viselkedik vele, ahogy te viselkedsz a feleségeddel, örülnél neki?"
Csend.
Aztán az egyik férfi lenéz, és végre kimondja: "Nem. Egyáltalán nem."
Mások bólintanak. Valaki köhög. Valaki elfordul.
Mert egyszer csak mindannyian ráébredünk egy kemény igazságra: A lányunk figyel. Mindig figyelt. És amit lát, azt fogja keresni.

"Apa, miért kiabálsz anyuval?"
Péter meséli: "Múlt héten a 6 éves lányom megkérdezte: Apa, miért kiabálsz anyuval? És én azt mondtam: Nem kiabáltam, csak beszéltem.
És ő azt mondta: De hangos volt. És anyu sírt utána.
És ott álltam. És tudtam, hogy hazudtam. Neki. Magamnak. Mindenkinek. Mert igen, kiabáltam. És igen, a feleségem sírt. És a lányom látta az egészet."

Körbenézek. Mindenki érzi. Mert mindannyian voltunk már ott. Amikor a gyerek többet érzékel, mint amennyit szeretnénk.

"Nem értem, miért ilyen pasival van a lányom"
Zoltán, 50 éves, felnőtt lánya van: "Az én lányom most 24 éves. És van egy pasija. Utálom. Mert lekezelően beszél vele. Soha nem segít. Csak elvár. Kritizál.

És én nézem, és nem értem: miért tűri ezt? Egy nap ráébredtem: mert ezt látta otthon… Tőlem tanulta, hosszú éveken keresztül.

Soha nem hallgattam meg a feleségem. Mindig én tudtam jobban. Soha nem vettem részt a közös életünkben. Csak dolgoztam, elvártam, kritizáltam. És most a lányom azt a férfit keresi, akit én mutattam neki."
A szavai sokaknak nehezen esnek le. Mert fáj. Mert igaz.

"Anyu is dolgozott. Ő miért csinál még otthon is mindent?"
Gábor mondja: "A múltkor otthon voltam. Nyomkodtam a telefonom. A feleségem főzött, mosott, pakolászott. És a 5 éves lányom odajött hozzám és azt kérdezte: Apa, te miért nem csinálod, amit anyu csinál?"

Én azt mondtam: Apa dolgozott ma sokat. És ő azt mondta: Anyu is dolgozott. Ő miért csinál még otthon is mindent? És ott álltam. És nem volt válaszom. Mert igaza volt."

Az első férfi, akit lát
Tudod, mi a legdurvább? Hogy te vagy az első férfi az életében. Nem a Disney herceg. Nem egy TV sztár. Te.
És amit te mutatsz neki, az lesz a mérce.

Ha te tiszteled a feleséged, ő is tisztelni fogja magát. Ha te megbecsülöd, ő is meg fogja becsülni magát. De ha te lekezelően beszélsz az anyjával, akkor ő is ezt fogja elfogadni a saját párjától.

A lányunk nem tankönyvből tanulja meg, milyen egy jó férfi. Tőlünk tanulja.

A láthatatlan programozás
A lányod nem vak. Látja, hogy:
- Milyen férfi vagy
- Tiszteled-e a feleséged
- Partner vagy-e otthon
- Hogy beszélsz vele
- Ha hibázol, akkor bocsánatot kérsz-e
És ebből tanulja meg, milyen egy férfi.

Amit a lányod lát, azt fogja keresni
Sokáig nem értettem, miért maradnak a nők rossz kapcsolatokban. Aztán rájöttem: mert ez az ismerős.

A lányod azt a férfit fogja keresni, amilyet te mutattál neki.
Ha te soha nem hallgatod meg az anyát, neki sem lesz alap, hogy meghallgatják. Ha te mindig csak kritizálsz, ő is azt fogja normálisnak tartani. Ha te soha nem veszed ki a részed a közös életetekből, ő sem fogja elvárni, hogy vele együtt építsenek.
Mert ez lesz számára a normális.

Az ember mindig az ismerőshöz húz. Mert a megszokott az biztonságos. Még ha az rossz is.

Tudod, mi a legnagyobb ajándék, amit a lányodnak adhatsz?
Nem a játékok. Nem a pénz. Nem a nyaralások.
Hanem az, hogy megmutatod neki, milyen egy férfi, aki tiszteli a nőt.

Hogy lássa:
- Egy férfi együtt épít, nem csak elvár
- Egy férfi hallgat, nem csak beszél
- Egy férfi megbecsüli, nem lekezeli
- Egy férfi bocsánatot kér, amikor hibázik

És amikor majd a lányod felnő, nem fog megelégedni kevesebbel. Mert látott egy férfit, aki így viselkedett.

Mi van, ha már elrontottad?
A gyerekek nem tökéletességet várnak. Őszinteséget várnak.
Kezdj el új példát mutatni. Menj haza. Ülj le a lányod elé. És mondd ki:
"Tudod, apa nem volt mindig olyan, amilyennek lennie kellett volna anyával. Hibáztam. De tanulok. És szeretném, ha te látnád, hogy egy férfi képes változni."
Ez többet ér, mint húsz év tökéletesség-színlelés.

Még mindig van remény.
A feleséged nem csak a feleséged
Amikor a feleségedre nézel, ne csak a feleséget lásd. Lásd azt a nőt, akit a lányod követni fog.

Ha te tiszteled, ő is tisztelni fogja magát. Ha te egyenrangú partnerként tekintesz rá, ő is ezt fogja elvárni. Ha te szereted, ő is szeretni fogja magát.
Mert a lányod azt fogja hinni magáról, amit te a feleségeddel csinálsz.

A végső kérdés
"Ki az a férfi, akit a lányotok megérdemel?"
Csend.
Aztán valaki mondja: "Azt a férfit érdemli, aki ma kezdek el lenni. Aki felelősséget vállal, aki fejlődik, magáért, a családjáért, a világért."
És ez minden.

Mert a lányod figyel. Mindig figyelt. És amit most lát, az lesz az ő jövője.
Légy az a férfi, akit a lányod megérdemel. Mert ő azt a férfit fogja keresni, akit tőled tanult. És ha te változol, ő is más jövőt kap.

Forrás: Kiss Gergely
Férj - Apa - Férfi

15/10/2025

"Mai létformánk egyik legnagyobb negatívuma a túlhajszoltság. Legtöbbünk életritmusát az jellemzi, hogy sokkal több tennivaló, ügyintézés, munkafeladat zsúfolódik össze egyetlen napunkban, mint amit nyugodtan, odafigyelve, derűsen elvégezhetünk. A kapkodás, a félmunka, az el nem végzett feladatok nyomasztó restanciája, az igényeinknek nem megfelelő minőségben és tempóban végzett tevékenység állandó irritáló tényezője mindennapjainknak.

Napközben idegesek, estére fáradtak, túl izgatottak vagyunk. Nyugtatókat és altatókat használunk, ellensúlyképpen pedig kávékkal vagy egyéb szerekkel doppingoljuk magunkat. A maradékokkal terhelt esti kimerültség és nyugtalanság már előrevetíti hatását a következő napra.

Ha valaki őszintén számot vetne azzal a kérdéssel: Mennyit örültem az elmúlt héten? – sokszor riasztó eredményhez juthatna. A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket, örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne: a gyerekekkel való tennivalók, választott munkánk, hivatásunk, a vásárlás, a háztartás stb. Pedig külön-külön jó dolgok ezek. Jó játék lehetne a gyerek öltöztetése, fürdetése, fejlődésének figyelemmel kísérése; öröm lehetne a munka; a kirakatok nézegetése, a bevásárlás; öröm lehet finomakat főzni és enni. De ha együtt túl sok az egész, nem fér bele az időnkbe, nem jutunk egy lélegzetvételnyi szünethez – mindez teherré válhat.

Elvész mindennapi dolgaink fénye. S egy örömtelen, fáradt ember örömtelenséget áraszt környezetére, családtagjaira, munkatársaira, barátaira, s ők – hasonló problémákkal küszködve – ugyancsak idegességgel; kelletlenséggel válaszolnak. Környezetünk atmoszférája kellemetlen lesz, egymásban indukáljuk a rosszkedvet." Popper Péter: A belső utak könyve - 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/popper-peter_a-belso-utak-konyve-5389

03/10/2025

A gyermeki gyász természetéről

„Gyógyíthatatlan betegségben elpusztult az egy éves, nagyon szeretett, családtagnak számító, zseniális természetű kutyánk. Megsirattuk, a kertünkben temettük el a hamvait. Idővel lett másik kutyánk. A fiam 3 éves volt ekkor. Egy idő után nem emlegette már az elvesztett kutyát. Egy év távlatában, azt gondoltam, el is felejtette már. Aztán egy őszi napon, hónapok óta először, kiejtette az elveszett kutya nevét: „Csöpi! Nekem úgy hiányzik Csöpi! Olyan kár, hogy nem lehet itt velünk.” - mondta.
Megdöbbentem. Egy 4,5 éves gyerek. Több, mint egy év után így emlékszik? Egy békés szombati napon honnan, mi végett úszik be a tudatába a veszteség, a gyász? Még mindig gyászol? Vagy velünk, a többi családtaggal szeretne így kapcsolódni? Ebben a veszteségélményben nagyon együtt volt a család, régebben sokat beszélgettünk róla. Velünk keres közös témát? De akkor miért csendül szomorúság a hangjában? Ezek az ő érzései, vagy a mi - sosem igazán begyógyuló - fájdalmunk?”

A gyermeki gyász, olyan, mint a búvópatak. A legváratlanabb pillanatokban tőr a felszínre, majd ismét láthatatlanná válik. A gyerekek röviddel a tragédiát, veszteséget követően is tudnak mosolyogni, kacagni, látszólag gyorsan túllépnek rajta.
Eleinte lehet, hogy hevesen reagálnak: sírás, tiltakozás, mély fájdalom. Erősen átélik és ki is mutatják, ha szívükhöz-lelkükhöz közeli veszteség éri őket. Majd kisvártatva: semmi. Mintha mi sem történt volna.

Aztán egyszer csak, mikor elfárad, mikor túlterhelt, mikor kudarcélmény éri: kibukik belőle, hogy az a baja, hogy hiányzik az elvesztett kapcsolat.
Mintha az, hogy épp rossz passzban van, aktiválná a fájdalmat. Az addig távol tartott, nem mindig hozzáférhető emlékek és érzésvilág felbukkannak és utat törnek maguknak. Hogy aztán pár óra vagy nap múlva újra búvópatakként a mélyben csordogáljanak tovább.
Megmaradnak a nem beazonosítható tünetek: érzékenyebb, egy apró ingerre nagyot reagál. Este fél elaludni. Kis semmiség miatt elsírja magát. Nem akar külön lenni a szülőktől. Impulzívabb és több dolgot félreért. Szeret otthon lenni, nem vágyik kimozdulni.

Jobb, ha tudunk róla, hogy a gyász ott lehet hosszú idő után is a mélyben. A gyerek nem felejt, maximum magban tart. Jó, ha tudnak tabuk nélkül, közösen emlékezni.

Létezik feldolgozott veszteség? Lesz majd olyan, hogy nem fog fájni? Az idő mindenre gyógyír?

Inkább megközelíthetővé válik. Körbenövi az élet.

Mintát is mutat ilyenkor a szülő a gyereknek. Mit csináljon ezekkel a fájdalmas érzésekkel?

Nem jó palástolni, elhessegetni, letagadni.

Jobb egy kicsit megállni, teret engedni neki, átélni. Szabad együttérzést mutatni, akár szavak nélkül is. És csak az után lehet megsegíteni a gyereket abban, hogy átlendüljön. Felhívni valami pozitívra a figyelmét. Vigasztalni. Adni valamiféle keretet, narratívát, magyarázatot. Miért történt, ami történt? Ki lehet mondani, hogy nem így akartuk, hogy igazságtalan, hogy ez így alakult.

Javasolt behozni a transzcendens megközelítést, mindenkinek hitvilága, meggyőződése szerint. Mi történik azzal, aki már nincs köztünk? Hogyan lehet mégis velünk? Hogyan tudunk rá gondolni, és a szívünkben őrizni?

A gyász természete egyetemes. ’Csak’ egy kutya volt…

A fájdalom nem arányos. Ha az aranyhala hal meg, az apró fájdalom? Ha a hörcsöge, az nagyobb? Ha el kell költözni a megszokott, megismert helyről? Ha elveszít egy barátot? Ha nem láthatja többet a nagyszülőt? Nem tud kicsit fájni.

Ki tudja pontosan megmondani, hogy mit érez egy gyerek? Elveszített egy élő lényt, aki az életének a része volt, akihez kötődött. Ennek az erős kötődésnek, az időnek előtti, felkészülést nem engedő, kontrollvesztett megszakadása nyomot hagy. Nem, nem helyettesíti a másik kutya az elvesztettet. Hamis dolog lenne ezzel vigasztalni. Az érzései validálása és az empátia segít neki átjutni a mélyponton.

Hogy ne maradjon egyedül a gyászával, még akkor sem, ha számára is váratlanul, elemi erővel bukkan fel, egy nem odaillő pillanatban.