27/02/2026
Hogyan lehet „mérgező” szülők után saját életed?
Sok évvel ezelőtt jött hozzám az első olyan kliens, akit Susan Forward, Mérgező szülők (Háttér Kiadó Kft., Budapest, 2000) című könyve inspirált. Ezen keresztül látta be, hogy pszichológusra lenne szüksége. Meglepő volt számomra ez a fajta tudatosság és felnőttség. Azóta a környezetemből többen forgatták már a kezükben ezt a nem hétköznapi írást, sőt párszor szoktam ajánlani is az elolvasását.
Nekem annak idején rengeteget adott – kétszer „ment át” rajtam. Ha egy mondatban össze szeretném foglalni az üzenetét, akkor más forrásokkal és a mindennapi munkámmal kiegészítve azt a következőképpen tenném meg – bárkire vonatkoztatva (nem feltétlenül csak a szülőkre):
“Elfogadom, hogy nem fogadott el, és talán nem is fog soha.”
Tisztában vagyok azzal, hogy a pszichológiában nincsenek „csodamondatok”, és mindenkinek más az útja. Ennek ellenére az előbbi sarkos megfogalmazást érdemes lehet mégis hegy kicsit megvizsgálnod...
Létezhet-e olyan, hogy elfogadni az el nem fogadást?
Igen, létezik. Egyszerűen lemondhat az ember arról, hogy valaki őt elfogadja, még akkor is, ha konkrétan ez a személy a szülője. Lemondhatunk tehát arról az elvárásunkról, hogy a másik bennünket megbecsüljön. Lassú gyászfolyamat ennek a megengedése…, de hiszen ez visszafelé is igaz!
Ha valaki őszinte önmagához, akkor be kell látnia, hogy ő sem tud mindenkit a keblére ölelni. Persze, ha ezt az el nem fogadásos „csomagot” a szülők testálják rá az emberre, akkor a düh megalapozott... A jogos haragot mindenféleképpen ki kell engedni. Ha azonban ez „bent” ragad vagy másik végletként a „szájkarate” állandósul, akkor – sajnos – a rossz hozzáállás megnyomorítóvá válhat. A munkámból erre rengeteg példát tudnék hozni. Nos, pontosan erről szól a könyv: a gyászról, a fájdalomról. Annak meggyászolásáról, hogy milyennek kellett volna lennie a dolgoknak…
„Szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk – magvakat, amelyek a velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet, és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bűntudaté.” (10-11. o.)
Sokan akkor eszmélnek arra rá, hogy a szüleikkel való kapcsolatuk korántsem ért véget és a negatív örökségük továbbadódik, amikor fájdalmasan rálátnak azon bántó mondatokra, amelyeket most a saját gyermekiek felé használnak. Az élet ekkor kínálja fel a korrekciót.
„Amikor bocsánatot kér a gyermekeitől, arra tanítja őket, hogy bízzanak az érzéseikben és az észleléseikben. Ilyenkor azt mondja nekik: „Amiről azt gondoltad, hogy igazságtalan volt veled szemben, valóban az is volt. Jogosan érezted így.” Ezenkívül azt is megmutatja nekik, hogy még ön is követhet el hibákat, de kész vállalni a felelősséget értük.” (331.o.)
Kik a mérgező szülők?
Többek között az aktív alkoholbetegek, akiknek a számuk Magyarországon több százezer. Folytatom a sort a kezeletlen pszichiátriai betegekkel, valamint a rivalizáló, ironizáló, leértékelő, megszégyenítő és szavakkal verő személyekkel. Meg kell még említenem a maximalistákat, a testi erőszaktevőket és az időben elérhetetlen, elhanyagoló szülők népes táborát. („Csak egy közös szelfi, más semmi!”) Nem lehet azokat sem letagadni, akik mellett a gyermekek nem tudtak gyermekek lenni, mert nekik kellett a szüleiket félteni, netalán róluk gondoskodni. A felsorolást azokkal zárnám, akik a csemetéjüket a szülőtársuk „oltárán” beáldozták, azaz nem védték meg őket – határozottan nem húzták meg a határokat az érzelmi és a fizikai biztonság tekintetében…
Igen, jól olvastad, széles rétegnek szól ez a könyv! Sőt, teljes mellszélességben nekimegy a szülők mindenek feletti tiszteletének tabujának!
„Ezennel eltemetem a jó családról hozott ábrándjaimat. Eltemetem a szüleimmel kapcsolatos reményeimet és várakozásaimat. Eltemetem a fantáziaképet, hogy gyerekként tehettem volna valamit, hogy megváltozzak. Tudom, hogy soha nem lesznek olyan szüleim, akiket szerettem volna magamnak, és gyászolom ezt a veszteséget. De elfogadom. Nyugodjanak békében ezek az ábrándok.” (242.o.)
Hogyan lehet „mérgező” szülő gyermekeként saját életem?
Rengeteget lehet ezért tenni! Az alábbi felsorolásból azonban egyik sem helyettesítheti a pszichológus egyéni felkeresését. Sőt, továbbmennék! Egyáltalán nem biztos, hogy egy szakember elég. A művészetterápia, az EMDR, a szomatodráma, a pszichodráma vagy a mindfulness nem szerepel számos pszichológus eszközei között, ahogyan a családterápia rendszerszemlélete sem… Számos esetben – véleményem szerint – a csoportterápiáta is szükség van. Hiszen, ami egy kapcsolatban “romlott el”, egy másikban tud gyógyulni…
Biztonságos közegben újra kell ahhoz a múltat élni, hogy a gyász végbemehessen! Lássuk az egyáltalán nem teljes listát – a könyv és a tapasztalataim alapján:
- Megtanulok nemet mondani.
- Elsajátítom a konfrontációt.
- Képessé válok a véleményem, az érzéseim, a gondolataim, az igényeim és az igazságaim felvállalására.
- Felülvizsgálom a hiedelmeimet és az elvárásaimat. Miért gondolom azt, hogy például engem mindenkinek szeretnie kell, vagy nekem kellene ezt másokkal tennem?
- Felismerem, majd feladom a megmentő, az üldöző és az áldozat szerepet.
- Felhagyok azzal, hogy a másik „mindenáron” megértsen engem.
- Abbahagyom a védekezést és a támadást.
- Megtanulok állást foglalni.
- El nem küldött leveleket írok, hogy kapcsolatba kerüljek a haragommal.
- Szabadjára engedem a haragomat, majd a megbocsátást választom.
- Visszaadom a szüleimnek a felelősséget a gyermekkoromban mutatott szeretetlenségükért. Ezért ők a felelősek!
- Új célok és örömök felé nyitok.
Inspirációs közeget hozok magamnak létre.
- Elfogadom a személyes felelősségemet a saját életem kialakításával kapcsolatosan.
- Barátikört működtetek.
- Újabbnál újabb örömöket engedek meg magamnak és másoknak.
- Egyensúlyba hozom az adást és a kapást – ha - kell, akkor a belső fájdalmaim/ellenállásaim ellenére is.
- Megtanulok igent mondani.
- Elhagyom a komfortzónámat és új élmények közé engedem be magam.
- Bátran és átgondoltan döntéseket hozok.
- A „képtelen vagyok”-ot átkeretezem”még nem tettem meg”-re.
- Tudatosan keresem a megelégedettséget, és teszek a vágyaim megvalósulásáért!
- Elfogadom önmagamat és a szüleimet olyannak, amilyenek…
Évek alatt el lehet oda jutni, hogy az ember egyre több helyzetben fel tudja ismerni a sérült gyermeki énjét. Egy idő után ez már nem önsajnálatot jelent, hanem azt, hogy a fájdalmak mögött „meglátjuk saját tisztaságunkat és eredendő jóságunkat” (341.o.). Mindezekkel párhuzamosan elindul – biztos segítő kezekbe kapaszkodva – a saját élet „megteremtése”. Elkezdem – lassanként – önállóan élvezni az életet. A könyv nyelvezete szerint ez azt jelenti, hogy egyre bátrabban önmagam szerető szülőjévé válok. Miközben tehát ezt teszem, már egyáltalán… „… nem vállalom a felelősséget azért, amit gyermekkoromban velem csináltatok.” (261.o.)
Utolsó gondolatom a szomatizáció. Ha tetszik, ha nem, a múlt traumái testi szinten továbbélnek bennünk. A szomatizáció azt jelenti, hogy semmilyen organikus vagy egyéb ismert betegség nem magyarázza meg a megjelenő testi panaszt. Mérgező szülők gyermekeinél ez – sajnos – gyakori.
Mindezek mellett számos párkapcsolati és gyermeknevelési probléma mögött érinteni szükséges a szülőkkel való kapcsolatot.
Az érzelmi leválás végső lépése a tudomásulvételen és a gyászfolyamaton keresztül „történik meg”.
A sok-sok negatívum után szeretnék pozitív lenni, hiszen van kiút. A múlt lezárható! A tanulságok leszűrése, valamint az érzelmek – leginkább a harag – újraélése után a megbocsátás és az elfogadás választható! Idővel a harag mögötti fájdalom kézbe vezetővé válik. A múlt “elmúlik”, elfogadom, hogy elmúlt, a tanulságok beépülnek - bár a deficit megmarad. Egy megrabolt gyermekkor, majd annak feldolgozása következtében a megértésben, az (ön)együttérzésben és a „valódi” megbocsátásban olyan megélt élménye lesz az embernek, amellyel akarata ellenére is a környezetét fogja gazdagítani („gyógyítani”).
Hiszek abban, hogy minden helyzetben meg lehet tanulnunk határt húzni és magunkkal együttérezni. Hiszek abban, hogy egy szerető közösséggel – baráti kapcsolatokkal – körülvéve le lehet az áldozatszerepet „levedleni” és közben az (ön)szeretetet naponta választani.
Akármin is mentél át gyermekként, azért a szüleid a felelősek! Ha kell, akkor pszichoterápiás segítségen keresztül, de meg fogod idővel érteni: azt tudták emberként tenni, amire képesek voltak, nem pedig azt, amire szükség lett volna. Mindezek mellett nekik is vannak értékeik, tehetségeik és nagyszerű tulajdonságaik…
A gyermekkorért nem, de hogy mit kezdesz a saját felnőttségeddel és jövőddel, azért Te vagy a felelős. Ha kell, kérj pszichoterápiás segítséget 🤗
Mondj igent magadra!
Sok erőt!
Dr. Domján Mihály
pszichoterapeuta szakorvos
családterapeuta, mindfulness oktató
pszichológus, szomatodráma játékvezető
Budapesti és kecskeméti önismereti
csoportok linkjei:
https://linktr.ee/drdomjan
Új könyvem:
https://nemhagyom.hu
rajongók
