22/10/2025
AZ EMBER, AKI MEGNEVETTETTE A HALÁLT
Több mint negyven évvel ezelőtt történt. A még ereje teljében lévő, energiától duzzadó újságíró, a „Saturday Revue” főszerkesztője, Norman Cousins hirtelen rosszul lett. Magas láz gyötörte, s egész testét kínzó fájdalom járta át.
Állapota rohamosan romlott: egy héten belül már alig tudott mozogni, a nyakát elfordítani, a karját felemelni. Kórházba került, és nemsokára megszületett a diagnózis: kollagenózisban szenved – ez egy autoimmun betegség, amely a kötőszöveteket támadja meg.
Norman teste napról napra merevebbé vált, óriási erőfeszítéssel mozdította kezeit és lábait, még az ágyban való megfordulás is gyötrelmes volt számára. Elérkezett a pillanat, amikor az állkapcsát sem tudta már kinyitni, hogy legalább néhány falatot ehessen.
A félelem, a kétségbeesés és a sors igazságtalansága fölött érzett keserűség elárasztotta. Cousins még a legközelebbi hozzátartozóival sem beszélt többé, egész napját a kórházi szoba falának fordulva töltötte. Kezelőorvosa, dr. Hitzig minden tőle telhetőt megtett, más szakembereket is bevont, ám a betegség tovább terjedt. Ekkor Norman rákérdezett a gyógyulás esélyeire. A válasz lesújtó volt: ötszáz kollagenózisos betegből mindössze egyetlenegy épül fel.
A beszélgetést követő éjszakán nem jött álom a szemére. „Mindeddig az orvosok viseltek gondot rám – tűnődött –, mindent megtettek, amit csak lehetett, mégsem használt. Ha életben akarok maradni, magamnak kell cselekednem. Ha az orvosok és a gyógyszerek tehetetlenek, más utat kell találnom a gyógyuláshoz.”
Eszébe jutott dr. Hitzig gondolata, miszerint a szervezet bármely betegséggel szemben képes mozgósítani erőit, ha az endokrin rendszer teljes kapacitással működik. A félelem, a csüggedés, a hosszan tartó levertség azonban – a tudósok megfigyelései szerint – éppen ellenkezőleg, elnyomja az endokrin rendszer aktivitását. A negatív érzelmekre válaszul a mellékvesék stresszhormonokat, adrenalint és noradrenalint bocsátanak ki, amelyek túlzott mennyiségben rombolóan hatnak a szervezetre.
Gondolatmenete végül kézenfekvő következtetéshez vezette: ha a negatív érzelmek ártanak, akkor a pozitívak a gyógyulás támaszai lehetnek. Ráadásul minden ember rendelkezik egy rendkívül egyszerűen hozzáférhető eszközzel – a nevetéssel.
„A vidám szív a legjobb orvosság, a csüggedt lélek pedig kiszárítja a csontokat” – ez a bibliai idézet reménnyel töltötte el Cousinst. Nekilátott orvosi és tudományos műveket tanulmányozni, és hamar megtalálta, amit keresett.
Mint kiderült, számos orvos és gondolkodó tulajdonított jelentőséget a pozitív érzelmeknek. A XVII. században élt orvos, R. Burton például így írt A melankólia anatómiája című művében: „A nevetés megtisztítja a vért, megfiatalítja a testet, enyhíti a szív bajait.”
Sigmund Freud a humort az emberi psziché egyedülálló megnyilvánulásának tartotta, a nevetést pedig értékes feszültséglevezető eszköznek.
Miután átolvasta az érzelmek egészségre gyakorolt hatásáról szóló teljes szakirodalmat, Cousins elhatározta, hogy ha életben akar maradni, nem maradhat tovább a saját halálát tétlenül váró ember szerepében. Nevetéssel kell mozgósítania lelke és teste minden tartalékát. Nem volt könnyű. Mozdulatlanul fekve, ágyhoz kötötten, kínzó ízületi fájdalmaktól gyötörve az ember nemigen kész a nevetésre. Ám Cousins fejében már kezdett kirajzolódni a terápiás terv.
Az orvosok tiltakozása ellenére – akik „reménytelen betegnek” tartották – elhagyta a kórházat, és egy hotelszobába költözött, ahol semmi sem emlékeztette a betegségre. Vele maradt egyedül dr. Hitzig, aki közeli barátjává vált, és támogatta a nevetésen alapuló terápia ötletét. A hotelszobába filmvetítőt vittek, valamint a legjobb vígjátékokat és humoros könyveket.
Cousins leírhatatlan boldogságot érzett, amikor a kényszeredett, de tíz percen át tartó nevetés mégiscsak fájdalomcsillapító hatást gyakorolt, és kétórányi, kínoktól mentes alvást ajándékozott neki.
Amint a nevetés hatása alábbhagyott, az ápolónő újra bekapcsolta a vetítőt, vagy humoros történeteket olvasott fel neki. Így telt el néhány nap. A szörnyű fájdalmak megszűntek gyötörni Cousinst.
Szárnyakat kapott – a régi mondás, miszerint „a nevetés a legjobb orvosság”, hirtelen kézzelfogható valósággá vált.
Közben a „nevetésterápia” teljes erőbedobással folytatódott. Cousins naponta legalább hat órát nevetett. A szeme feldagadt a könnyektől, de ezek már a gyógyulás könnyei voltak. A gyulladáscsökkentő szerek adagját egyre csökkentették, majd idővel minden gyógyszert elhagyott – az altatókat is –, mert visszatért az álom.
Egy hónap elteltével először tudta fájdalom nélkül megmozdítani ujjait. Nem hitt a szemének: a testén lévő duzzanatok és csomók láthatóan zsugorodtak. Újabb hónap múltán már könnyedén mozgott az ágyban. Eljött a pillanat, amikor felkelt. Igaz, még hosszú hónapokig nem tudta úgy felemelni a karját, hogy elérjen egy könyvet a felső polcról. A térdei reszkettek, a lábai néha megrogytak járás közben. De annyira megerősödött, hogy visszatérhetett a munkájához. Már önmagában ez is kész csoda volt számára!
Hónapról hónapra nőtt minden ízületének mozgékonysága. A fájdalmak eltűntek, csupán némi kellemetlen érzés maradt a térdében és az egyik vállában. Ujjai mind biztosabban futottak végig az orgona billentyűin – ismét eljátszhatta kedvenc Bach-fúgáit. Teniszezni kezdett. Lóra ült, félelem nélkül attól, hogy leesik. Szabadon forgatta a nyakát minden irányba – dacolva a szakemberek jóslatával, akik teljes gerincmerevséget vártak nála.
Tíz évvel később véletlenül összetalálkozott egyik orvossal, aki annak idején mozdulatlanságra ítélte. Az teljesen megdöbbent, amikor élve és egészségesen látta viszont Cousinst. Kézfogáskor Norman olyan erővel szorított rá, hogy a doktor felnyögött. Ez a kézfogás ékesebb volt minden szónál.
1976-ban Norman Cousins kiadta önéletrajzi könyvét A betegség anatómiája (a beteg szemszögéből) címmel, amely hatalmas visszhangot váltott ki. Saját tapasztalatára támaszkodva mutatta be, hogy a pozitív lelkiállapot döntő szerepet játszhat az egészség helyreállításában.
(Estéli Markustól)
