Családterápia-Szegeden

14/11/2025

12/11/2025

"Sajnos, sok családban a mai napig része a nevelési gyakorlatnak, hogy hosszabb-rövidebb ideig megvonják a szeretetteljes kapcsolódás lehetőségét a gyerektől. Ez tipikusan olyan büntetési forma, amiről a családok alig beszélnek, ugyanakkor rendszeresen alkalmazzák. Akik gyerekként átélték, még felnőttkorukban is szégyent éreznek, ezért nehezen hozzák szóba. Szinte nem is lehet ezekről az élményekről könnyek nélkül beszélni (sőt, végighallgatni sem). Amikor a csenddel büntetés szívszorító történeteit hallgatom, sokszor támad olyan benyomásom, hogy a szülők nincsenek tisztában ennek mérhetetlenül káros hatásaival, különben nem tennének ilyet.

Amikor a gyermektől szándékosan megvonjuk a kapcsolódást, az számára olyan mélységű és minőségű szorongást jelent, ami a halálfélelemmel egyenértékű. Ne a felnőtt fejével gondolkodjunk ilyenkor, hanem a gyermek szívével! Az ilyen gyermekkori élmények traumatikusak. Fontos mindenkinek tisztában lennie azzal, hogy nem ugyanazok az események minősülnek traumának gyermekkorban, mint felnőttként. Ennek egyik oka az, hogy a gyermekeknek más az időperspektívájuk, nem tudnak olyan módon előre gondolkodni, mint a felnőttek. Számukra az a félóra – bár gyakran hallom azt is, hogy vannak szülők, akik napokig vagy akár hetekig nem szólnak büntetésképpen a gyermekükhöz – maga az örökkévalóság. A kapcsolódás lehetőségének megszakadása mintha végérvényes lenne, s a gyermek az ennek megfelelő érzést éli át mélységben és minőségben is.

A traumatikus jelleg abból is adódik, hogy a gyermeknek még nincsenek hatékony eszközei arra, hogy megnyugtassa önmagát, ezért a stressz-szintje folyamatosan magas lesz, úszik a kortizolban éjjel-nappal, amíg a kapcsolat helyre nem áll. Ezekben a családokban sokszor van csend. De ez nem jófajta csend, ez büntetés. Hogy szállj magadba! Hogy majd ha egyedül maradsz, akkor megtanulod! Akkor majd rájössz! Akkor majd lenyugszol. Ez az a csend, amelyben nem oldódik meg és nem oldódik fel semmi. Csak gyűlik a keserűség, és szárba szökik az önvád. A mindennapok részévé válik a kisebbrendűségi érzés. Olyan csend, amelyben megszülethet az élethosszig tartó belső magány."

- részlet -
Dr. Lukács Liza:
Hogyan szeretsz?
című könyvéből

11/11/2025

10/11/2025

Gyakran hallani: „Minden tettnek legyen következménye.”
De mit jelent ez valójában?
A legtöbben a büntetésre gondolnak, de a következmény nem csak ez lehet.

Nemrég találkoztam egy cikkel, amely arról szólt, hogy lehet-e büntetéssel motiválni. A szerző pedagógus, kamaszokkal dolgozik, és pontosan írja le, mit okoz a büntetés: félelmet, szégyent, dacot. És azt is, hogy a valódi változáshoz belső motivációra van szükség. Arra, hogy a gyerek megértse, miért érdemes máshogy cselekednie.

A cikk néhány kérdéssel („Mi történt?” „Mire lett volna szükséged?”) gyorsan lezárult.
A kommentek között pedig megjelent a jól ismert visszhang:
- „Na persze, majd elbeszélgetek a két évesemmel.”
- „Aki szándékosan bánt, azt igenis meg kell büntetni.”
Az egyik legerősebb hozzászólás így szólt:
- „Van az a pont, amikor büntetni kell. Máskülönben nem tanul.”

A szülő szavai mögött komoly düh és eszköztelenség volt. Nem ismerem a történetét, de mégis azt érzem, hogy a szándéka jó. Biztonságot, rendet, tanulást, változást vár a büntetéstől. A hangja mégis elutasító, mert elfáradt.
És ez a pont nagyon ismerős. Ez az a határ, ahol a félelem és a tehetetlenség miatt a felelősséget büntetéssel próbáljuk meg visszaállítani.

Ahogy a társadalomban is egészen mást várunk el a büntetéstől, mint amit valójában ki tud szolgálni.
Vagy épp más jelentést kapcsolunk hozzá.

Kérdéseim:
A büntetés hozhat-e változást és fejlődést?
Ha következményekben gondolkodunk, a büntetés -e az egyedüli opció?

A büntetés reaktív következmény, valami rosszat tettél, ezért jár valami, aminek súlya van, ami fáj. Ilyenkor felülről és kívülről szabunk ki valami kellemetlenséget, abban bízva, hogy ez majd visszatartó erő lesz. De a gyerek (vagy felnőtt) legtöbbször nem tanul belőle mást, mint hogy:
- „Jobban kell titkolnom, amit csinálok.”
- „A felnőttek ellenem vannak.”
- „Én rossz vagyok.”
A büntetés nem tanítja meg, hogyan tehetné jóvá, és nem épít kapcsolatot.

Sok esetben visszatartó erő lesz persze (emiatt gondolják hatékonynak is), de a “motiváció” félelemből és a szégyenből fakad és nem valódi felismerésből és felelősségvállalásból.
A félelem és a szégyen pedig mélyen sérti az önértékelést, csökkenti az önbizalmat és nem épít egészséges kapcsolódásokat. Sok esetben igazságtalanság érzéssel társul és náluk dühöt, mélyebb ellenállást, dacot eredményez és kontraproduktív. Egy osztályközösségben vagy családon belül szétválaszt és nem kapcsolatokat erősít.

Amikor egy helyzetre resztoratívan reagálunk, az is komoly következmény.
Felelősségvállalásra tanít, kapcsolódást segít és a helyreállítást helyezi a középpontba.
Következmény szembenézni azzal, akinek sérelmet okoztam.
Következmény végighallgatni, mit élt át.
Következmény gondolkodni azon, hogyan tudnám jóvátenni, amit tettem.

És következmény az is, amikor közösen keressük, hogyan kerülhetjük el, hogy hasonló sérelem újra megtörténjen.

A kérdés ilyenkor nem az, hogy „milyen büntetés jár érte”, hanem hogy: “A tetted hatással volt másokra. Mit tudsz most tenni, hogy ez helyreálljon?”
Ez azt üzeni: „Fontos vagy, és a döntéseidnek is súlya van. Bízom benned, hogy képes vagy jóvátenni.”
Ez tanulható, gyakorlati, és a gyerekben belső kontrollt épít ki. Nem azért fog máshogy dönteni, mert fél a szobafogságtól, hanem mert érti az összefüggést: „Ha megbántok valakit, az fáj neki, és én szeretném helyrehozni.”

A helyreállító szemlélet nem azt mondja, hogy ne legyen következmény, hanem azt, hogy a felelősség ne a félelemről, hanem a helyreállításról szóljon.

Ha valami rossz történik, ezek a kérdések segítenek elmozdulni a büntetéstől a tanulás felé:
- Mi történt valójában? - mindenki története fontos
- Kiket érintett ez, és hogyan?
- Mi lehet most a legjobb lépés a helyrehozásra?
- Milyen támogatásra van szükség, hogy máskor jobban tudjuk kezelni?

Egy közösségen belül – mint pl egy osztály – közösen is ki lehet alakítani olyan folyamatokat, amelyek tanítják a határokat és a kapcsolódást. A proaktív, közösségépítő alkalmak pedig tovább mélyítik azt.
Minél több pozitív élményem van a másikkal, minél jobban fontos számomra a kapcsolat a közösségemmel, annál inkább figyelek rá, és tartom be a közös kereteket.

A büntetéstől változást várunk, pedig szégyenből nem születik valódi felismerés.
A kérdés nem az, hogy legyen-e következmény, hanem hogy mit szeretnénk, hogy belül növekedjen? A félelem vagy a felelősségvállalás képessége?




rajongók

08/11/2025

„Felmérték egy-egy iskola tanulóinak képességeit, és anélkül, hogy a mérési eredményeket kiszámították volna, úgyszólván kalapból kihúzták néhány gyerek nevét, és azt ’jósolták’, hogy ők jelentős fejlődés előtt állnak a következő időszakban. Aztán – hosszabb idő után – újra mértek. Csak ezután végezték el a számításokat mind az előző, mind az új mérésekre vonatkozóan. Az eredmény szerint a találomra 'bejósolt' gyerekek jobban, többet fejlődtek ebben az időszakban! (Persze nem valamennyien egyformán, de mégis: átlagban, számokkal kimutathatóan jobban, mint a többiek.) Egyszerűen azért, mert a tanárok ’úgy néztek rájuk’, úgy bántak velük, hogy ’aha, ő az, akiről azt mondták, hogy jelentős fejlődés előtt áll’.

A jelenséget a kutatók Pügmalión-effektusnak nevezték el. Ahogy Pügmalión szerelme megelevenítette a gyönyörű szobrot, úgy a rokonszenv, az érzelmi elfogadás, a tárgyhoz pontosan nem kötött pozitív várakozás serkenti a fejlődést, életet lehel a szunnyadó képességekbe; többet csal elő valakiből, mint amennyi kibontakozna belőle, ha mindezt nem kapná meg. Ez a Pügmalión-effektus. Ebből megint csak az következik, hogy nagymértékben rajtunk – szülőkön, pedagógusokon – múlik, hogy mit bűvölünk elő egy gyerekből, az ő adott lehetőségeiből, s amit életre keltettünk, azt milyen irányba vezetjük várakozásainkkal, fantáziáinkkal.” Dr. Vekerdy Tamás: Jól szeretni – 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/vekerdy-tamas_jol-szeretni-1533

05/11/2025

"A terápiás munkában is előfordul, hogy hiába fogalmazza meg a kliens, hova szeretne eljutni, egyszerűen nem tud haladni, mert nem érett még meg benne a változás, amelynek az igényéhez gondolatban már elérkezett. Van, hogy ilyenkor el is marad valaki az ülésekről, majd néhány hónap vagy egy-két év múlva visszatér, és pillanatok alatt sikerül megugrania, amivel korábban eredménytelenül próbálkozott. Addigra a tudatos belátását utoléri az érzelmi felkészültsége is.

Alapvetően fontos, hogy ilyen esetben türelmesek és gyengédek tudjunk lenni magunkhoz. Önmagunk elégedetlen, ingerült bántalmazása ugyanis nemhogy nem vezet gyorsabb eredményekhez, hanem csak további akadályozó tényezőt jelent a nehézségek közepette. Az emberi lélek nem egy automata, amin csak megnyomjuk a gombot, és már kapjuk is, amit kívántunk. Nem mindenre vagyunk képesek minden pillanatban, és ez nem valami hiba vagy fogyatékosság, hanem a pszichénk működésének sajátossága.

A bátorságot akár úgy is értelmezhetjük, mint egy olyan időpillanatot az életünkben, amikor képesek vagyunk alapvető dolgokat megvizsgálni önmagunkkal, az életünkkel, az emberi viszonyainkkal kapcsolatban, holott a lelkünk mélyén érezzük, hogy ez kényelmetlen szembesülésekhez vezethet. Ezt a szembenézést még akkor is bátorságnak tekintem, ha nem feltétlenül követi rögtön cselekvés, változtatás. Lehet, hogy a felismeréseink dacára másnap, harmadnap még ugyanúgy folytatjuk az életünket, de elindul bennünk egy folyamat, és elkezdhetünk dolgozni azon, hogy érzelmileg is megérkezzünk oda, ahova tudatos belátással már eljutottunk.

Ha arra jövünk rá, hogy valami olyasmiben veszünk részt, amit már meghaladtunk, ami üres, ami nem tisztességes, vagy ami sohasem volt úgy igaz, ahogy hittük, akkor érzelmileg szépen, fokozatosan felkészíthetjük magunkat a változásra, hogy amikor eljön az idő, az a döntés már valóban a miénk legyen." Dr. Almási Kitti: A TE döntésed - 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/almasi-kitti_a-te-dontesed-5180

23/10/2025

"Tudnunk kell, hogy a traumák következtében önmagunkkal kapcsolatban számos negatív gondolat is elraktározódik a fejünkben. S ha ezek a gondolatok felidéződnek, akkor a trauma alatt megélt „énállapot” is újra leképeződik. Például, ha valamikor gyermekkorunkban a hibázásért megszégyenítettek, megbüntettek, kialakulhatott egy olyan gondolatunk önmagunkról, hogy „Értéktelen vagyok” vagy „Kevés vagyok”.

Ha a jelenben akár csak egy apró hibát vétünk, ez a negatív gondolat és a vele kapcsolatos szégyenérzet újra előkerül, amitől ugyanolyan rosszul fogjuk érezni magunkat, mint egykor. A traumaterápiáknak éppen az a legfontosabb céljuk, hogy képessé tegyenek a múlt és a jelen megkülönböztetésére. Elősegítsék egy
olyan felnőtt énállapot megszilárdulását, amely különbséget tud tenni a múltból eredő és a jelenbeli érzelmek között, hogy többé ne kelljen úgy gondolkodni magunkról, ahogy a trauma következtében azt megtanultuk.

Mindezek alapján a traumákkal való munka két irányból is indulhat. Az egyik irányzat „alulról felfelé”, azaz a testérzetek felől közelít. Ilyen például a Szenzorimotor-terápia, a Somatic Experiencing (Peter levine iskolája), a Neurofeedbacken alapuló terápiák, de ide tartoznak a relaxációt, a jógát alkalmazó eljárások is. A cél az esemény hatására létrejött testi reakciókhoz való hozzáférés. A fókusz nem a történteken van elsősorban, hanem az automatikus testi működés tudatos követésén. Az esemény értelmezése helyett új válaszokat fejlesztenek ki a traumára az eddigi, megszokott – a jelenben nem kívánatosan működő – reakciók helyett.

A terápiák másik típusa a gondolatok irányából, vagyis „felülről lefelé” közelít a traumákhoz, például a kognitív viselkedésterápia (CBT) – amely a WHo javaslata alapján az egyik ajánlott traumaterápiás megközelítés –, az „Ego-state” (Énállapot) terápiák, illetve az alapvetően verbális, beszélgetésen alapuló terápiás módszerek. Itt az átélt élmény, az érzelmek kifejezése és értelmezése történik, a fókusz a történteken van, és az idősík, amelyen dolgoznak, leginkább a múlt. A hangsúly a belátásra, rálátásra helyeződik.

Vannak olyan terápiák is, amelyek a traumákat egy időben egyszerre három megközelítésből kezelik. Ezek közül az EMDR-terápia (Eye Movement Desensitization and Reprocessing), azaz szemmozgásokkal történő deszenzitizáció és újrafeldolgozás a másik WHo által ajánlott módszer. Itt egy időben folyik a munka a gondolatokkal, az érzelmekkel és a testérzetekkel. Hasonlóan összetett a mindfulness alapú kognitív viselkedésterápia is (MBCT).

Hangsúlyozom, hogy általánosságban nem nevezhetjük egyik módszert sem jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál. lehetséges, hogy valakinél valamelyik előnyösebb, míg egy másik kevésbé hatékony." Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Érzelemszabályozás a gyakorlatban - 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/mogyorosyrevesz-zsuzsanna_erzelemszabalyozas-a-gyakorlatban-5084

21/10/2025

"Szakítás vagy válás után gyakran azért kezdődik el a kölcsönös pocskondiázás, mert a felek negatívan akarják látni a társukat, hogy el tudják engedni őt. Ám a szakítást valójában csak akkor dolgoztuk fel, akkor vagyunk túl rajta, amikor már újra el merjük ismerni mindazt, ami szép volt. Válásterápiák végén az egykori társak ezért köszönik meg a másiknak az összes jót, amit az évek során kaptak tőle. Azért, hogy tudatosítsák magukban és egymásban: attól, hogy a kapcsolatuk véget ért, még sok mindennel gazdagította őket, amíg tartott – és mindezek az értékek a szakítással sem váltak érvénytelenné, semmissé.

Járt hozzám egyszer egy kliens, aki húsz boldog évet élt le a férjével, ám a kapcsolat végül megromlott: a társa megcsalta és elhagyta őt. A nő azzal az igénnyel érkezett hozzám, segítsek feldolgozni, hogy az egész házassága hazugság volt. Ő is a végkifejlet felől színezte át az egészet, és megkérdőjelezte mindazt a jót is, ami a két évtized során megtörtént vele, mert dühösen könnyebb volt eltolnia magától a férjét, akit még mindig szeretett.

Ő azonban valójában gyönyörűnek tartotta ezt a húsz évet (de tizenkilencet egészen biztosan) – pontosan ezért fájt neki annyira a csúnya végkifejlet. Mint kiderült, a lelke mélyén arra vágyott, hogy a
férje adjon valami visszaigazolást arra nézve, hogy ő is boldog volt vele hajdan, neki is szép volt az a két évtized. Úgy érezte, ha a férfi ezt kimondja, azzal mintegy visszaigazolja a jó dolgok érvényességét. Ha azonban nem mondja ki, akkor minden hazugság volt, ami addig történt, még az ő saját érzései is.

Arról igyekeztem meggyőzni, hogy ne a férje szavaihoz kösse a múltja értékelését, mert létezik szubjektív valóság is, ami azon alapszik, ahogyan mi megéltünk valamit, függetlenül attól, hogy közben valójában mi történt, és a másiknak milyen érzései és gondolatai voltak. Ezt nem veheti el tőlünk senki, ha nem hagyjuk – csak sajnos többnyire ebben is állandó függő viszonyban vagyunk másokkal és a később megtörtént eseményekkel." Dr. Almási Kitti: Bátran élni - 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/almasi-kitti_batran-elni-2580

17/10/2025

14/10/2025

"Van, aki számára - gyermekkori tapasztalatai miatt - a kötődéshez, az intimitáshoz az a mélységesen fájdalmas és félelmetes élmény fűződik, hogy a szeretett másik számára ő nem elég fontos, ezért az bármikor cserbenhagyhatja. Ebből fakad, hogy miközben az illető azt mondja, hogy vágyik a kapcsolatra, és egy csomó cselekedete is erre utal, mégis újra meg újra tesz valamit, amivel eltaszítja magától a másikat. Őt ugyanis két ellentétes erő mozgatja: valóban nagyon szeretne kötődni, de retteg attól, hogy igazán közel kerüljön valakihez, és ezzel hatalmat adjon arra, hogy olyan mély fájdalmat okozzanak neki, mint amit gyermekkorában kellett átélnie. Retteg attól, hogy megint bántani fogják, ellökik – ezért inkább ő löki el a másikat, és teremti meg számára azt a gyötrelmes élményvilágot, amit ő maga már jól ismer. Ez a húzd meg-ereszd meg kapcsolatok lényege. Egy lépés előre, két lépés hátra. Néha egy-egy meleg, hívogató érzelmi gesztus, aztán gyors visszakozás, hátraarc. Mindez arról szól, hogy az illető időben „észbe kap”, mielőtt még teljesen kiszolgáltatná magát a partnerének, és túlságosan sérülékennyé válna. A mélyebb kötődéstől az ilyen ember fél, mert az őt a már ismerős, veszélyes, meleg érzelmektől megfosztott függésbe taszítaná." Dr. Almási Kitti: Ki vagy Te? - 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/almasi-kitti_ki-vagy-te-4792

12/10/2025

10/10/2025