02/02/2023
Régóta érzem a késztetést, hogy ne csak reklámokat posztoljak, hanem írjak arról is ami bennem van. 🧘♀️
Pár napja kiírtam magamból ide valamit. És annyira jó volt látni, ahogyan megmozgatta az energiákat. Úgy érzem végre kész vagyok, hogy újabb nehéz témákat osszak meg veletek. ❤
Hosszú lesz... bocsi😇
A változásról amit az anyává válás folyamata formált bennem.
41 éves családanya vagyok, de ez nem mindíg volt így.
Mindíg vágytam férjre, gyerekre, de amíg a férjemet meg nem ismertem, el sem tudtam volna képzelni, hogy ez valaha megvalósulhat.
Megismerkedésünk után viszonylag gyorsan belevágtunk a család alapításba és a házasságba.
Pár hónap után jött is a picuri.
Épp kezdtünk örülni az új élethelyzetnek, mikor elkezdődött a rémálom. Elkezdtem vérezni...
Napokig, hetekig reménykedtünk, hogy nem lesz semmi baj. De végül, már csak a fájdalom maradt. Testileg és lelkileg is.
Összetörtem. Napokra... hetekre... hónapokra.
Csak arra tudtam gondolni, hogy valami nagyon, nagyot hibáztam. Hogy a Jó Isten megbüntetett. Mert biztos valami nagyon rosszat tettem. Nagyon sokáig nem bírtam felállni. Ha nem kellett volna az esküvőnkre készülni, nem tudtam volna folytatni az életet.
Az eskűvőnk után tudatos döntést hoztam. Soha semmit nem fogok csinálni, ami nem tesz boldoggá és abba hagyom a megfelelést.
Onnantól nem tudtam tovább tervezni. Azt mondtam beleállok a munkába is és a gyermek vállalásba is. Majd a Jó Isten megmutatja melyik az én utam.
Pár hónap után jött is a baba. Úgy döntöttünk, hogy mindent megteszünk, hogy ő megszülethessen. Eltávolítottunk minden stressz forrást a közelemből. Úgy gondoltam, hogy menni fog ez munka mellett is. De a kislányom már akkor nagyon erős akaratú volt. Amint dolgozni próbáltam azonnal rosszul lettem fizikailag. Így elengedtem, feladtuk a családi vállalkozásunkat és bekuckóztam idehaza a kanapéra.
Kislányom hatalmas tanító. Bármit is terveztem a terhességel kapcsolatban, a szüléssel kapcsolatban, vagy a szoptatással kapcsolatban a kis drága egy pillanat alatt keresztül húzta.
2020.04.03.-án a covid első nagy hullámának elején született. Amikor mindenki pánikolt (jelzem jogosan). A szülés is hasonló hangulatban zajlott, és bár tudtam, hogy vannak fontos dolgok amiket 1000% ig nem akarok, mind megtörtént. A legfontosabb volt számomra, hogy bármi is történjen a pici nem lehet egyedül. De sajnos tehetetlenek voltunk. Kiemelték megmutatták nekem és a férjem kezébe nyomták. Csináltak neki 3 fényképet és elvitték. Apát kizavarták a szülészetről, miközben eltoltak mellette, anélkül hogy egymáshoz érhettünk volna. Kérdésemre, hogy mikor foghatom meg csak annyit vágtak hozzám, hogy majd ha a saját lábamon el tudok érte menni 8 óra múlva.
Mozdulatlanul feküdtem a szobában, férjemmel a telefon vonalban és azt hiszem mind a ketten sírtunk. Sosem láttam-hallottam őt sírni azóta sem.
Sokáig tartott, már elmúlt egy éves is, mikor végre sikerült feldolgoznom. El kellett engednem azt a hitet, hogy a világon bármit is irányíthatok. Mint jó spiri, tanultam, hogyan tegyem ki magam elé azt amire vágyok. Hogyan mantrázzak rá és érjem el. Na ez nekem sohasem működött. Végre megértettem, hogy az elfogadás az egyetlen út amivel megtalálhatom azt a belső egyensúlyt amire vágyok.
Egy dolgot tehettem. Tudatos jelenlét. Na persze ez nem olyan könnyű amikor az ember egy forgószél jellegű totyogóval van összezárva 0-24 ben. Ráadásul a 2 éves alvásmegvonás így 40 felett már felér, egy véget nem érő kínzással.
Évek óta dolgoztam azon, hogy a bennem lévő érzelmi csomagokat le tudjam tenni. Valahogy elkezdtem gyógyulni.
Úgy gondoltuk kész vagyunk arra, hogy újra bele vágjunk egy tesó projektbe.
Rövid próbálkozás és orvosi segítség után, jött is a picuri.
De sajnos a 8ik hétre kiderült, hogy ő sem marad velünk. Nagyon csalódott voltam. Megéltem a gyászt de már nem kerültem padlóra. Meg is lepődtem. Tudtam azt érezni, hogy ez is rendben van.
Eltartott egy darabig amíg újra rendeztük a sorainkat. És amikor sikerült, leültünk a férjemmel és teljes szeretetben átbeszéltük, hogy hogyan tovább.
Úgy döntöttünk hogy elengedjük. Hálásak vagyunk a Jó Istennek, hogy adta nekünk ezt a kis csodát. Aki minden nap feszegeti a határainkat. És akihez 5 felnőtt egyszerre is kevés néha.
Rengeteget tanultunk és tanulunk minden nap.
És hogy mit hozott nekem az anyaság? Még sosem voltam ennyire a helyemen. Még sosem éltem ilyen elfogadásban önmagammal.
És mióta elkezdtem újra dolgozni pár hónapja, minden nap élem az érzést, hogy boldog vagyok.
Persze nem megy minden nap 100% ban. De törekszem az egyensúlyra.
Kiss Balázs Kunó mindíg azt mondja. Van egy csodatévő ősi mantra. Valamiért minden dedikált könyvébe ezt írta nekem. ELMÚLIK
Most már értem...
Köszönöm
Egyszer minden fájdalom elmúlik. Csak éld meg, engedd át és után haladj tovább. ❤
