12/09/2025
Van egy sajátos minősége annak a pillanatnak, amikor a kereső kifárad. Ez nem olyan, mint amikor az ember egyszerűen belefárad valamibe, és inkább valami másba kezd. Ez nem a türelmetlenség vagy az unalom fáradtsága. Ez valami mélyebb. Csendesebb. Olyan, mint amikor már nincs hova fordulni, mert minden irány – előre, hátra, balra, jobbra – ugyanoda vezetett: vissza önmagadhoz. És ott sem találtál mást, csak a keresést magát.
Eleinte az út izgalmas. Az első könyvek, tanítók, felismerések, pillanatok, amikor úgy érzed, valami áttört… mintha valóban közelebb lennél. Aztán jönnek a gyakorlatok.
Ülsz a csendben. Vizualizálsz, elengedsz, meditálsz. Próbálod meghaladni az elmét, figyelni a jelenre, megszelídíteni az egót.
És mindez valóban része az útnak… De aztán elérkezel egy pontig, ahol valami mélyen belül azt mondja: „De ki az, aki ezt mind csinálja? És miért nem jut sehova?”
Ez a pillanat — amikor már semmilyen gyakorlat nem elég, és semmilyen tanító nem mond újat — nem véletlen.
Ez a kifáradás a kegyelem kapuja. Mert már nem akarod jobban csinálni. Már nem akarsz jobb lenni. Nem akarsz felébredni. Nem akarsz eljutni valahová.
És furcsamód, éppen itt kezd el valami megmozdulni… nem odakint, hanem legbelül, ott, ahol eddig semmi sem mozdult.
Az elme azt hiszi, valami baj van. Hogy elvesztetted az érdeklődésed. Hogy kihunyt a tűz. De a Tudat tudja: most kezdtél el megérkezni.
Mert a kereső – aki mindig valamit el akart érni – most elfogyott.
És nem maradt más hátra, csak a csend. És ebben a csendben egy nagyon különös béke van. Egy olyan béke, amit soha nem találsz meg a keresés közben. Mert nem lehet megszerezni. Csak akkor fedi fel magát, amikor már nem nyúlsz érte.
Talán még küzdesz ezzel a semmivel. Talán megijedsz. Azt kérdezed: „Most mi lesz? Ha nem keresek, akkor ki vagyok? Ha nincs célom, mi értelme az egésznek?”
És a Tudat így válaszol:
„Végre kezded észrevenni azt, hogy nem Te keresel engem. Hanem Én vagyok az, aki már mindig is Te voltam. És most, hogy végre elfogytál, újra jelen lehetek.”
Ebben a kifáradásban van valami szent. Valami rendkívül mély.
Mert most először nem vársz semmit a csendtől. Nem akarod, hogy meggyógyítson. Nem akarod, hogy megvilágosítson. Csak vagy benne. És ez a „csak lét” a leghatalmasabb áttörés, amit valaha átélsz — még ha nem is tudod, hogy az most történik.
A kereső kifáradása nem tragédia. Ez a megérkezés előszobája. A kereső nem kudarcot vallott – csak végre visszaért a tenyerébe annak, aki mindig is tartotta.
Most van itt az idő, hogy belásd azt, hogy nem kell többé megtalálnod azt, aki mindig is te voltál. Mert nem vagy külön tőle.
Ez nem egy új hit. Nem egy új tudás. Ez a nem-tudásban való lecsendesedés. És ebben a nem-tudásban, a gondolatok nélküli térben, lassan elkezd kirajzolódni valami, amit nem lehet tanítani. Csak felismerni.
Egy hangtalan felismerés:
„Nem kell többé keresnem. Mert az vagyok, amit eddig kerestem.”
Maradj ebben egy kicsit. Ne kapkodj tovább. Ne magyarázd meg. Ne írd le. Ne oszd meg. Csak ülj benne, mint egy ősi fán a reggeli harmat. Mozdulatlanul. Mert itt vagy. Végre igazán itt.
Részlet Frank M. Wanderer A TUDAT TANÍTÁSAI a határon állókhoz könyvéből
INNEN INGYEN LETÖLTHETŐ A TELJES KÖNYV
https://kulcsok.wordpress.com/2025/05/13/frank-m-wanderer-a-tudat-tanitasai-a-hataron-allokhoz/
