17/10/2025
A soha át nem élt pillanat, a soha nem létezett élet egy apró szikrája néha felvillan a sötétségben. Akkor, amikor a lét feketéje kontrasztosabb, mélyebb, mint valaha. Akkor, amikor a könnyek üvegszilánkokként gördülnek le. Akkor, amikor egy súlytalan másodpercben valahol az álom és ébrenlét peremén, vagy éppen a nagyon is érzékelhető létezés élének karcolásakor bevillan. Olykor egy dallam hívja életre, máskor egy gondolat, vagy egy érzés. Bevillan a soha nem élt élet egy filmkockája. Ami sohasem létezett, és mégis. Akkor, abban a villanásnyi időben, amikor betoppan az elménkbe, amikor áthatja a szívünket, amikor átszövi a lelkünket, akkor mindennél jobban fáj. Hasogat. Kínoz. Az, ami sohasem volt. Az, ami lehetett volna, de már nem lehet. Ebben az életben, ebben a testben, ebben a sorsban nem lehet.
Sohasem történt meg, és mégis a pillanat töredékéig megtörténik. Bennünk. Velünk. És darabokra hasad, szakad, törik és hullik. Mert akkor, pont akkor, amikor szinte érezzük, szinte tapintjuk, szinte látjuk, szinte szagoljuk…. akkor elillan, és nem marad más, mint ami van. Az a van, amit sokszor formálnánk át. Az a van, ami hiányoktól terhes. Az a van, ami a csendben kiált, és a hangzavarban hallgat. Az a van, amit egyetlen pillanatnyi, soha át nem élt, soha meg nem tapasztalt, soha meg nem történt pillanat képes elhomályosítani. És hirtelen, ami nincs, nem volt, és sohasem lesz eluralkodik felettünk. Behunyjuk a szemünk, de már gurul a könnycsepp, mert az igazság ott lapul. Csak nem akarjuk. Nem akarjuk sem érezni, sem tudomásul venni azt, hogy sohasem volt, és sohasem lehet.
Igen, néha a sohasem volt bekopog. Bekopog és beengedjük. Beengedjük és egy percnyi illúzió erejéig talán még el is hisszük, hogy még megtörténhet. Még valóra válhat az, ami sohasem. Az a sohasem, ami még csak nem is gigantikus délibáb, nem is szürreális vágyálom, hanem egy egyszerű boldogságba itatott képkocka. Pont ezért, amiért nem hihetetlen, pont azért, amiért nem elképzelhetetlen, pont ezért üt lyukat a hiánya bennünk, és tör utat a visszhangja lelkünk ilyenkor beláthatatlan mély kútjában. Mint a kő, ami zuhan és halk csobbanással ér véget úgy zakatol körülöttünk a soha meg nem élt élet. Aztán megrázzuk magunkat, mint a kutya eső után, lerázzuk szívbundánkról a hiányszilánkokat és megyünk tovább néha imádva, néha gyűlölve azt, ami van.
