04/03/2026
Mi lesz a következő?
Régen írtam már a futásról, és a tavalyi visszatekintő is elmaradt a könyv körüli készülődés miatt; azonban “ami késik az, nem múlik.”
Tavaly 1 528 kilométert futottam, és az összes futásom szintemelkedése együttesen 10 451 méter. Ami pedig a legfontosabb: 143 óra 9 perc én-időt töltöttem önmagammal, jóban és rosszban.
Ezek a számok önmagunkban elég száraz tények, azonban ami mögötte van, az sokkal mélyebb, amit talán nehéz most szavakba önteni. Minden egyes futás formált és segített közelebb kerülni önmagamhoz, megmutatta a határaimat és a lehetőségeimet. Nem jönnek most a nagy szavak, inkább itt érzem belül a szívemben mindazt a hálát, amit ez az út adott és ad. Hogy napról napra meglátom az élet szépségét, s mint a magasban repülő fecske - “időnként lecsap az életre, játszik, és élvez minden ébren töltött pillanatot.” Mert hogy ezért vagyunk itt, hogy megéljük a létezés örömét, ami ugyan néha nem zökkenőmentes, de ha tudjuk, hogyan kerüljük ki az út közben megjelenő gödröket, hogy ne essünk bele, higgyétek el akkor is szép, és megéri minden percért.
Bár a héten máshova terveztem a pihenést, hálás vagyok, hogy Zebegény szívében leltem itt is “otthonra.” Megtanultam az évek alatt, hogy nyitottnak kell maradnunk a meglepetésekre, elengedni azt, hogy merre szeretnénk haladni, hagyni, hogy az élet vigyen bennünket. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek céljaink, és nem is arról szól, hogy hagyjuk magunkat céltalanul sodródni. Sokkal inkább arról, hogy megtanuljuk könnyedebben kezelni azt, ami felé tartunk. Hogy ne kapaszkodjunk görcsösen egy-egy célba, hanem tudjuk elengedni, ha az élet éppen más irányt kínál. Mert néha pont akkor történik valami fontos, amikor elengedjük a görcsös akarást. A lényeg, hogy élvezzük az utazást: azt a folyamatot, ahogyan napról napra közelebb kerülünk önmagunk legjobb verziójához, akár sikerül elérni a kitűzött céljainkat, akár útközben változik meg minden.
S, hogy mi lesz a következő?
Idén két nemzetközi verseny áll előttem. Az egyikre már neveztem, a másik pedig… nos, az egy komoly ultraterep, amit még nem tudom, hogy bevállalok-e. Érdekes érzés ez: régebben azonnal rákattintottam volna a nevezés gombra, ma pedig hagyom, hogy érjen meg bennem a döntés. Hagyni akarom, hogy belülről jöjjön a válasz, ne a bizonyítási vágyból, hanem abból a mélyebb és csendesebb érzésből, hogy tényleg ott a helyem.
Ha ott lesz a helyem, ott leszek. Ha nem, akkor nem. Ez most valahogy ennyire egyszerű, és megnyugtató.
Egy biztos: készülök. Azonban nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Minden futás most egy picit erről szól – figyelek magamra, hogy mire vágyom igazán, meddig szeretnék elmenni, és mi az, ami még örömet ad, nem pedig szenvedést. Jó így futni, ilyen őszintén önmagammal. Nem hajtani, nem bizonyítani, csak érezni az utat a talpam alatt, és közben meghallani azt a halk belső hangot, ami mindig tudja a választ, még akkor is, ha én még csak keresem.
Lehet, hogy idén eljön az ideje egy nagyobb kihívásnak. Lehet, hogy most még nem. Bárhogy is lesz, tudom, hogy az út, amin járok, pont arra vezet, amerre dolgom van.
Talán ez a legnagyobb fejlődés most: elfogadni a bizonytalant, és mégis lépni előre. Egy futásnyit. Egy lélegzetvételnyit. Egy szívdobbanásnyit.
saraiheni.hu
