08/11/2025
„(...)És mikor a kapcsolatom a végéhez közeledett, az akkori társam egyszerűen kimondta:
— „Jól esne már, ha végre valaki csak elfogadna engem úgy, ahogy vagyok.“
Én pedig tiszta szívvel azt tudtam erre felelni.
— „Tudod, én egész idő alatt, legjobb képességeim szerint, elfogadtalak Téged úgy, ahogy vagy. Elfogadtam, hogy vannak dolgok, melyek nem működnek közöttünk, s ezek gyakran diszharmóniát eredményeznek a kapcsolatunkban. Elfogadtam, hogy amikor összevesztünk, kivétel nélkül mindig én kértem bocsánatot és kezdeményeztem a megbékélést.
A szemet szúró gond az egészben csupán annyi volt, hogy Te abban a hitben éltél, ha valaki elfogad Téged, az egyidejűleg azt is jelenti, hogy nem szükséges változni/változtatni és tovább fejlődni.
Te nem egyszerűen azt óhajtottad, hogy valaki fogadjon el téged, hanem sokkal inkább azt, hogy valaki fogadja el azt a TÉNYT, hogy te beleragadva akarsz maradni a komplexusokban, hogy szemet akarsz hunyni minden felett, amin dolgozni kéne ahhoz, hogy az emberi kapcsolataid egészségesek legyenek. Azt akartad, fogadja el mindenki azt, hogy te nem szeretnél feljebb jutni annál, mint ahol már évek óta megragadtál.
Pedig az elfogadás, Kedves, nem erről szól.
Mikor elfogadjuk a párunkat, úgy, ahogy van, az azért van, mert szeretjük és felismerjük, hogy jelenleg ez a LEGTÖBB, amire képes, VISZONT ez az elfogadó szeretet, amivel körbe veszem, nap mint nap segíteni fogja őt abban, hogy mennél feljebb jusson, fejlődjön, kivirágozzon, ezáltal a kapcsolatunk is, mind azzá válhasson, akivé képes, és szép lassan minden „mérgező“ béklyót együtt fel tudjunk oldani.
Azt el tudtam fogadni, hogy egykoron méltatlan és mély pontra kerültél, így váltál azzá, aki most vagy — azt viszont nem tisztem elfogadni, hogy te innen soha nem is akartál kimászni és soha nem akartad megpróbálni újra szeretni önmagad.
Mivel én szeretem és kiváltképp tisztelem önmagam, meg kellett hoznom azt a döntést, hogy külön utakon menjünk tovább. Egy ilyen kapcsolat bilincs, kalitka, börtön egy olyan ember számára, aki érzi, hogy ő most már, boldogan, szárnyalni akar és szárnyalni képes.
És hogy el kellett válnunk egymástól: ezt is SZERETETTEL el tudom fogadni.
Őszinte hálával köszönök mindent!“
[ Andrea V. ]
"Úgy gondolom, ez az írás rámutat arra, hogy a szeretetből fakadó elfogadás NEM foglalja magában azt, hogy belenyugodjunk ill. beletörődjünk abba, hogy valójában nem érezzük jól magunkat a társunk mellett. A kapcsolat mindig egy csónak, melyben két ember ül, és MINDKÉT FÉLNEK eveznie kell ahhoz, hogy ez a bizonyos csónak mindig előre és előre tudjon haladni.
Az elfogadás annyit jelent, hogy felismerem és megértem, hogy a másik ott tart, ahol éppen tart, és ehhez mérten nem tud egyelőre többet nyújtani annál, mint amennyit nyújt, viszont megteremtem számára azt az atmoszférát magam mellett, amelyben szabadon fejlődhet, HA AKAR.
Ám amikor látványosan nem jutunk feljebb, egyről a kettőre, s minket ez már lehúz, MÉGIS benne maradunk a kapcsolatban, az már nem az elfogadás hatásköre — hanem az már a ragaszkodás, a félelem az elengedéstől, a kényelem, a megszokás, naív várakozás , szorongás az egyedülléttől...
Fel kell bölcsen ismernünk, hogy amit teszünk, az mely pontig kitartás, és mikortól erőltetés."
( Namaste ॐ)
