24/01/2026
☝️
Ko-reguláció serdülőkorban
A „ko-reguláció” szót sokan automatikusan a kisgyerekek világához kötik: ringatás, megnyugtatás, ölbe vétel. Nem véletlenül, hiszen ott a leglátványosabb.
De fontos tisztázni: a ko-reguláció nem életkorhoz kötött. Inkább ahhoz, hogy milyen állapotban van az idegrendszer.
A ko-reguláció mögött nem jófejség vagy megérzés áll, hanem több, egymást erősítő tudományos irány. A kötődéselmélet szerint a biztonságos kapcsolat segíti a stressz és a distressz rendeződését, és ez teremti meg a tanulás és fejlődés alapját (Bowlby, 1969). Az interperszonális neurobiológia azt hangsúlyozza, hogy az önszabályozás nem a semmiből „jelenik meg”, hanem kapcsolati szabályozásból fejlődik ki (Siegel, 2012). Traumaérzékeny megközelítésben krízishelyzetben különösen igaz: előbb stabil állapot kell, és csak utána lehet valódi problémamegoldás és tanítás (Perry & Szalavitz, 2017). A polivagális elmélet mindezt idegrendszeri oldalról teszi érthetővé: a biztonság érzete nem pusztán kognitív döntés, hanem testi-idegrendszeri állapot, amelyet a társas környezet jelzései (hang, mimika, ritmus, jelenlét) közvetlenül befolyásolnak (Porges, 2011).
A ko-reguláció az, amikor egy nyugodt, stabil ember jelenléte segít a túlterhelt embernek megnyugodni és „visszarendeződni”. Idővel a túlterhelt személy megtanulja ugyanezeket a megnyugtató lépéseket egyre inkább önállóan is.
Miért releváns ez kamaszoknál?
Sok tinédzsernél azt látjuk, hogy bizonyos helyzetekben:
• hirtelen túl sok lesz az inger (zaj, elvárás, konfliktus),
• megjelenik a pánik, lefagyás, düh,
• impulzívan reagál,
• vagy önsértés felé sodródik.
Ilyenkor gyakran nem rosszindulat és nem jellemhiba áll a háttérben, hanem idegrendszeri túlterhelés. Túlterhelt állapotban senki nem tud jól gondolkodni, kommunikálni, dönteni – se gyerek, se felnőtt.
Tiniknél a ko-reguláció nem infantilizálás, nem kisgyerekként kezelés, hanem idegrendszeri támogatás. A mindennapokban kiszámítható kereteket és nyugodt, stabil jelenlétet adunk. Krízishelyzetben ezt átmenetileg megerősítjük (több kapaszkodó, rövidebb lépések), majd ahogy rendeződik a helyzet, fokozatosan visszaadjuk a kontrollt.
Hogyan néz ki ez a mindennapokban?
1) Ami mindig alap (akadálymentesítés / keretezés)
Ezek nem „ko-regulációs trükkök”, hanem hozzáférést biztosító alapok neurodivergens fiataloknál:
• előre jelzem, mi fog történni (sorrend, idő, cél),
• rövid, egyértelmű instrukciókat adok,
• kiszámítható szabályok és rutinok vannak,
• van választási lehetőség, amikor lehet,
• a környezet ingerterhelését tudatosan kezelem.
2) Ami kifejezetten ko-reguláció (amikor a rendszer túlterhel)
Ez az a rész, amikor a rendeződést segítem:
• nyugodt jelenléttel és hangnemmel „lejjebb viszem” a feszültséget,
• egy-két mondattal validálok és keretet adok („látom, hogy most túl sok”; „álljunk meg”),
• mikroszünetet/inger-csökkentést ajánlok még a vita előtt,
• nem elemzünk, amíg nincs stabil állapot (előbb rendeződés, utána megbeszélés),
• és csak a következő 1 lépést keressük.
3) Ami a fokozatos átadás (mit „vonok vissza”)
Nem a keretet veszem el, hanem a rásegítés intenzitását:
• először én tartom a tempót és a keretet,
• később együtt megyünk végig a lépéseken,
• aztán már csak emlékeztetek („melyik lépést választod?”),
• végül a fiatal önállóan végigviszi – én csak utólag segítek reflektálni.
Összefoglalva: a keret állandó, a ko-reguláció állapotfüggő, és a cél az, hogy a rendező lépések idővel belsővé váljanak.
stabilizálás → megértés → tanítás → fokozatos átadás
Fontos tisztán látni: autista és/vagy ADHD-s diákjainknál a keretezés eleve az előírt akadálymentesítés része. Nem „extra segítség” az előrejelzés, a kiszámíthatóság és az érthetőség biztosítása, hanem a hozzáférés feltétele, hogy egyáltalán elérhető legyen a helyzet, a kommunikáció és a tanulás.
Ennek elmaradása szakmai mulasztás: sérül az esélyegyenlőség, és a diákot felesleges túlterhelésnek tesszük ki. Akkor is kötelességünk biztosítani ezeket a kereteket, ha a nehézség nem látványos. A maszkolás gyakran elfedi a túlterhelést – de attól még jelen van, csak később, nagyobb áron (kimerülés, szorongás, összeomlás) jelentkezik.
Hivatkozások / ajánlott alapolvasmányok:
• Bowlby, J. (1969). Attachment and Loss: Vol. 1. Attachment.
• Siegel, D. J. (2012). The Developing Mind.
• Perry, B. D., & Szalavitz, M. (2017). The Boy Who Was Raised as a Dog.
• Porges, S. W. (2011). The Polyvagal Theory.
(A fenti keretezés a szakirodalomra épülő, saját gyógypedagógiai és mentálhigiénés gyakorlatomban kialakult szintézis.)
