26/08/2025
„Néha – gondolta Micimackó – a világ meglehetősen esősnek tűnik, és bármennyire is próbálkozol, a felhő mintha mindenhová követne. Elég magányos tud lenni a pocsolyákban ülni, vizes bundával, azon tűnődve, vajon a nap elfelejtett-e rólad. De aztán jön valaki, aki téged lát – nem a felhőt, nem a zűrzavart, hanem téged. És ő nem varázslattal érkezik, hogy elállítsa a vihart, hanem valami sokkal jobbal: egy kézzel, amit megfoghatod, egy mosollyal, amit megoszthatsz, és egy esernyővel, hogy emlékeztessen, nem kell egyedül átvészelned az esőt.
Róbert Gida nem kergette el a felhőt, de ott állva, az esernyőt szilárdan tartva kisebbnek tűnt a vihar, és Mackó szíve könnyebb lett. És akkor Mackó megértette, hogy a barátság nem arról szól, hogy minden szomorúságot megjavítson, hanem arról, hogy valaki melléd üljön a záporban, és azt mondja: „Itt leszek, amíg el nem múlik.”
Mert még a leghevesebb eső sem tarthat örökké – gondolta Mackó –, de a kedvesség… ó, a kedvesség megmarad, és sokáig melegen tart, miután a vihar már elcsendesedett.”
