25/10/2024
Hat évvel ezelőtt frissen végzett ápolóként kerültem Tiszadobra, meglehetősen „vén” fejjel már. Teljesen új volt számomra ez a közeg, ez a fajta munka. Gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy egészségügyi pályára léptem, igaz, kissé megkésve, de talán így kellett lennie. Szerencsém volt, hiszen a szakmát olyan csodálatos, nagy tudású emberektől tanulhattam, akik nélkül nem válhattam volna olyan szakápolóvá, amilyenné lettem. Doktornőnek oroszlánrésze volt ebben, mert a szárnyai alá vett és folyamatosan tanított. Nem volt könnyű dolga, olyan voltam, mint egy tágra nyílt szemű kisgyerek, akit minden érdekel, és folyton kérdez. De Ő türelmesen tanított és végül elég hamar elértük közösen, hogy önállóan is megálltam a helyem.
Büszke vagyok arra, hogy legyőztem a félelmeimet, a démonjaimat és minden nehéz helyzetben helyt tudtam állni, segíthettem Doktornőt és természetesen a segítségre szoruló beteget a legnehezebb pillanatokban is.
Sosem felejtem el az első injekciózásomat, az első sebkötözésemet, az első szurit, amit kisgyereknek kellett adni. Nem felejtem azt a sok drága, szívemnek oly kedves embert, akiket az elmúlt hat esztendőben elveszítettem. A mai napig gondolok sokukra, amikor a temetőt övező vérszilvafák mellett vezet az utam.
Nehéz hivatás az enyém, hiszen annyi mindenre és oly sok mindenkire kell figyelnem egyszerre egy időben. Sokszor álmodom a betegeinkkel, a hivatásommal, a napi felkavaró eseményekkel, az előttem álló feladatokkal. A rendelési idő végével sosem ért véget a fejtörés, nap, mint nap ott voltak az agyamban, a szívemben azok a betegek, akikért küzdöttünk, akikre nehéz vizsgálatok vártak, akik épp a kórházi ágyakban feküdtek és mi visszavártuk őket. Együtt sírtam a beteg kicsikkel, megszámlálhatatlanul sokszor öleltem át a végítélettel szembenézőket. Talán nem jól csináltam, hogy mindig, mindenkinek rendelkezésére álltam rendelési időn kívül is, hétvégén vagy akár éjszaka. Elfáradt nem csak a testem, de a lelkem is, mert én mindig aggódtam mindenkiért, csak saját magamért nem. Számtalanszor dolgoztam betegen, lázasan, mert tudtam, hogy nélkülem nehéz helyzetbe kerülne a praxis, hiszen nincs állandó helyettesünk. Sosem hagytam válasz nélkül azt, aki kétségbeesetten kért segítséget, miközben én épp szabadságon voltam, vagy egy családi eseményen. Sajnos így utólag azt kell mondanom, hogy nem csak éltek ezzel a lehetőséggel, de vissza is éltek, akadt, akiben végtelenül nagyot csalatkoztam. Volt időszak, - a covid után - amikor annyira nehéznek bizonyult a folytonos készenlét, hogy úgy éreztem, feladom. De a vér nem válik vízzé, így hát maradtam és tettem a dolgomat, talán kissé lassabban, vagy ingerültebben, ami sosem volt szándékos. Köszönöm, hogy befogadtak, hogy tiszteltek, hogy igényelték a tanácsaimat, a segítségemet. Már egész kicsi gyerekként úgy gondoltam, akkor vagyok csak szerethető, ha másokat szolgálok önzetlenül. Itt, Tiszadobon tanultam meg, hogy nem szabad erőn felül teljesíteni, el kell felejteni a maximalizmust, mert ellenkező esetben kiégünk és nem lehetünk hasznára senkinek. Megtanultam azt is, hogy nincs szükség arra, hogy kivívja az ember a szeretetet, mert az vagy van, vagy nincs. Hálás vagyok a rengeteg szeretetért, amit Tiszadobon kaptam és amit jó mélyen elzárok szívem legrejtettebb zugába s majd amikor rám tör az érzés, hogy engem senki nem szeret, visszagondolok a tiszadobi életemre.
Számtalanszor kaptunk igaztalan bántásokat, amelyeket nagyon nehezen viseltünk el, hiszen folyamatosan azért dolgoztunk, hogy mindenki a lehető leggyorsabban és a legjobb minőségben kapja meg a szükséges ellátást. Hosszú türelmi játék vezetett odáig, hogy végül Doktornő meghozta a végső döntést: elhagyjuk Tiszadobot. Nem tagadom, egy világ dőlt össze bennem a hír hallatán. Imádtam ezt a gyönyörű kis rendelőt, ahová még a beteg csöppségek is csillogó szemmel jöttek be, félelem nélkül estek át a vizsgálatokon és akkor kezdtek csak sírni, amikor a szülők kivitték őket a váróterembe. Minden reggel, amikor beléptem az épületbe, úgy éreztem, hazaérkeztem, mert otthonos környezetben teltek az órák, láblógatás nélkül, hasznosan, értelmesen.
Fájdalmas érzés onnan elköszönni, ahol ott marad az ember szíve… Az én szívem, most nagyon nehéz, de az élet már csak ilyen. Örökös körforgásban élünk, indulunk és elmegyünk. Remélem, még egy darabig úgy fognak emlegetni, mint aki jó volt, hogy itt volt…
Megtiszteltetés volt Önöket szolgálni, ha bárki ellen akaratom ellenére vétettem, ezúton megkövetem.
Életüknek elkövetkezendő szakaszához kívánok tengernyi erőt, egészséget, határtalan hitet és boldog, békességes pillanatokat. Kívánok simogató szellőt, virágzó kertet, szerető társat, csilingelő gyermekkacajokat. Kívánok elegendő földet, hogy erősen tartsa szándékaik gyökereit, csillagfényt, hogy táplálja képzeletüket, holdfényt, hogy simogassa lelküket, aranyfényű napsugarat, hogy mindig beragyogja életüket. Isten áldja sokáig, Kedves Mindnyájukat. ❤🙏💔
Aleváné Siteri Éva
szakápoló
