13/01/2026
A legtöbb ember már halott, csak még nem temették el.
Idő kérdése.
Papírmunka.
Járnak-kelnek, véleményt formálnak, erkölcsöt magyaráznak,
de belül nem történik semmi.
Nem élnek — funkcionálnak.
Felkelnek, mert megszokták.
Dolgoznak, mert félnek.
Mosolyognak, mert elvárás.
Hazamennek, mert máshol nincs életük.
Ez nem élet.
Ez halogatott halál.
A céljaik nem irányt adnak,
csak elfoglaltságot.
Az álmaik nem húznak előre,
csak nosztalgiaként léteznek:
„régen akartam”.
Nem tudnak örülni.
Csak megkönnyebbülni, ha egy nap véget ér.
Nem tudnak szeretni.
Csak ragaszkodni ahhoz, ami ismerős.
Nem tudnak dönteni.
Csak sodródni, majd panaszkodni az áramlásra.
És a legkellemetlenebb igazság:
ők nevezik felelőtlennek azt, aki él.
Aki kockáztat.
Aki nemet mond.
Aki nem hajlandó belehalni a biztonságba.
Mert az élő ember veszélyes.
Tükör.
Emlékeztető arra, hogy lehetett volna másképp.
A halál gondolata ezért ijesztő számukra.
Nem azért, mert vége van,
hanem mert lezárja a kifogásokat.
Ott már nincs: – „majd egyszer”
– „most nem alkalmas”
– „így hozta az élet”
Csak ez marad:
így választottam.
A biológiai halál csak adminisztráció.
Az igazi halál akkor történt,
amikor utoljára mondtad azt:
„mindegy”.
És igen — ez a mondat fájni fog:
Nem a halál veszi el az életet.
Az életet te adod oda apránként,
kényelmesen, konfliktusmentesen,
bátor döntések nélkül.
Ha ez a szöveg felháborít,
ha védekezni kezdesz,
ha magyarázkodsz —
akkor nem azért, mert igazságtalan,
hanem mert betalált.
Mert az élő ember nem sértődik meg.
Az élő ember dönt.
A kérdés nem az, mi van a halál után.
A kérdés az,
hogy mikor haltál meg belül,
és mikor döntesz úgy,
hogy nem maradsz ott.
Mert élni nem kötelező.
De ha már itt vagy,
ne a saját életed hullája légy.
Zöld Attila
Lélekszínező
2026 Kézdivásárhely
