15/11/2025
❤️
• Távol a Paradicsomtól. •
Valahol elcsúszott valami közöttünk. Nem ma, de nem is tegnap, hanem sok száz, vagy talán sok ezer évvel ezelőtt. Valamikor még valóban ismertük a Törvényt, amely szerint a Nő és a Férfi úgy simul egymásba, mint a Föld és az Ég.
Ám a világ átrendeződött,a Szeretet helyére szerepek kerültek, a Természettel (és a természetességgel) való kapcsolatunk elveszett, és távol kerültünk mindentől, ami valóban értékes.
Megjelentek a nemi szerepek torz képei, a belőlük fakadó eltévedt társadalmi elvárások, majd a túlélésért folytatott emberi játszmák.
A Férfi elfelejtette a szeretet melegét, a Nő pedig megfagyott abban, hogy évezredeken (!) át nem volt megbecsülve.
Így lett az Egész két feléből két félreértett lény, akik egyre ritkábban találkoznak az igazság szívbéli terében.
A 21. század emberpárjai vagyunk, akik sokszor már nem is egymással, hanem egymás kivetülő árnyékaival élnek együtt.
A Férfi sokszor nem is a Nőt látja, hanem azt a követelőző tükröt, amely visszahozza gyermekkori kudarcát, önbizalomvesztését, az elismerés hiányát...
A Nő sem a Férfit látja, hanem a veszélyt, a megaláztatást, az elhagyást, amit Női felmenői éltek meg...
A háborúk és a társadalom sokáig nem engedte meg a Férfinak az érzéseit - most viszont az Élet megköveteli tőle, hogy érezzen.
A Nőnek nem engedte, hogy önmagáért feleljen és legyen egzisztenciája - most viszont erre van lehetőség, s így már nem akar kiszolgáltatott lenni a Férfinak.
És miközben a külvilágra figyelünk – ki mit vár el tőlünk, hogyan kellene viselkedni, mitől érdemes tartanunk és félnünk –, addig nem figyelünk arra, hogy hogyan is érezzük magunkat egymás mellett.
A modern kor életformája nem oldja fel, hanem inkább elmélyíti a törést. Egyre nő a távolság, még akkor is, ha együtt alszunk, egy fedél alatt - mert nem csak a test közelségére vágyunk igazán, hanem a Lelkünk érintkezésére.
Mindkettő nem sebzett.
Nem az a kérdés, hogy ki szenved jobban – hanem az, hogy merünk-e egymás fájdalmába és sebébe betekinteni anélkül, hogy a sajátunkat elfelednénk, vagy elnyomnánk.
Merjük-e kimondani, hogy: "Félek, hogy nem vagyok elég jó. Félek, hogy elveszítem Őt. Félek, hogy újra megaláznak. Félek, hogy ha megnyílok, akkor újra elutasítanak és elhagynak."
Pedig csak az az árnyék gyógyulhat bennünk, amit megismerünk, s amiért felelősséget vállalunk.
A digitális kor csak egészen apró részben segíthet a gyógyulásban - ha eljutunk oda. Addig viszont inkább eltakarja a valódit, miközben tovább torzít - például pornóval, közösségi médiával, torz értékrendek promózásával.
Az emberi kapcsolódás intimitása kiárusítottá vált. A közelség helyett elvárások jöttek - hogy milyennek kellene lennünk, és milyennek kellene lenni a másiknak.
A valós jelenlét helyett megjelent az 'online jelenlét' fogalma, ami egy hamis kép és hamis identitás. És ez összességében hatalmas értékválságot és mélyebb bizalomválságot szül, mint gondolnánk.
Hiszen ha mindig van jobb – akkor miért lennénk elegek?
És ha már ez lebeg a fejünk felett, akkor hogyan is nyílhatnánk meg igazán?
A jelen kor egyetlen biztos pontja: a belső munka.
Férfiként és Nőként csak akkor tudunk valóban találkozni, ha előbb mindketten megérkezünk önmagukhoz. Ha dolgozunk gyermekkorunk mintáival, felismerjük a hozott sérüléseket, és nem a másiktól várjuk el ezek gyógyítását - hanem elindulunk saját mélységeink integrálása felé.
Mert ahhoz, hogy Férfi és Nő újra Egymásban találjon otthonra – előbb önmagukban kell otthonra lelniük.
Addig azonban... Tanítanak minket az ütközések, a félreértések, az ellentétek. De ha ezeken keresztül nem rombolni akarunk, hanem tanulni – akkor minden fájdalmas találkozás a gyógyulás egy lehetősége és lépése lesz.
Világunk akkor változik meg, ha egymás szemébe nézve felismerjük:
"Ember vagy. Sérülten is, keresésedben is, reményeidben, vágyaidban és félelmeidben is.
Ahogy Én is."
S innen indul a valódi kapcsolódás.
És ez lehet az Új Világ kapuja.
A Skorpió Vénuszhoz kapcsolódva, szeretettel,
Molnár Ádám
