10/11/2025
Napok óta bennem van ez a gondolat. Most van itt az ideje leírni. Hosszú lesz.
„Abból a generációból való vagyok, ahol azt tanultuk, hogy mindig és mindenáron a ránk bízott feladatot maximálisan el kell végezni. Nem számít, hogy fáradt vagyok, nem számít az sem, hogy sokszor más helyett dolgozom, ahogy az sem, hogy nagy a nyomás rajtam vagy hangulatember a főnök, mert nekem az a dolgom, hogy végezzem a munkám.
Oké, hogy olvastalak korábban és az is oké, hogy te mutattad nekem akár a jeleket is, amelyekre figyelnem kell, egyszerűen nem hittem el, hogy ismét kerülhetek olyan helyzetbe, ahol kifoghatok egy mérgező vezetőt. Kedves volt eleinte, kíváncsi volt rám. Aztán jöttek a finom és aprócska megjegyzések, hogy mire figyeljek. És én annyira bizonyítani akartam, hogy még jobban és többet dolgoztam, és ha sokszor már erőn felül teljesítettem, akkor is csinálni akartam.
Aztán a légkör megfagyott és a feszültség állandósult – nem csak bennem, hanem már láttam, hogy a környezetemben is. Ahogy beléptem a munkahelyre, tapintani lehetett a stresszt. Tűrtem, mert ez mégis csak az állásom, ezért kapom a fizetést, de otthon átkoztam magam, hogy lehettem ekkora hülye, hogy a hallgatást választom és elviselem napi szinten a felettesem rigolyáit, presszióját.
Azt vettem észre, hogy álmos vagyok, de nagyon. Bárhol és bármikor tudtam aludni, otthon csak a szükséges dolgokra koncentráltam, aztán aludtam. Nem volt elég a kávé, a kóla, és a zabálás sem segített. Kértem a házidokimtól beutalót laborba.
A vérképem pocsék lett, több a csillag benne, mint a negatív jel. A hormonjaim az egekben, így elmentem endokrinológushoz. Autoimmun eredetű pajzsmirigybetegség, ez az iránydiagnózis. Most ebbe az irányba indultunk el.”
Ezeket a sorokat egy klienseim írta az én kérésemre. Azt akartam, hogy lássad, te, aki olvasod, hogy hova vezethet az az út, amin oly sokan gyalogolunk végig naponta, és melynek a végén nem fanfárok szólnak, hanem egy betegség manója integet feléd.
Meggyőződésem, hogy soha nem a munka és annak mennyisége okozza problémáinkat, hanem a stressz és a feszültség, amelyet emberek(!) generálnak. Az érzelmi éretlenségükkel, a hisztikkel, a zsarolással, a nem törődömséggel (hiszen valaki mindig megoldja - helyettük), a felelősségvállalás hiányával, a konfliktuskerüléssel vagy annak generálásával. Csak azért, mert ő maga nem tud uralkodni magán, a magánéleti nehézségeit vagy pszichés problémáit kompenzálja, vagy azért, mert foggal és körömmel ragaszkodik pozíciójáért akkor is, amikor alkalmatlansága réges rég nyilvánvaló mások számára.
Nincs mindenkinek eszköze és módszere ezeknek a helyzeteknek a kezelésére, vagy bátorsága a továbblépésre. A stressz előbb vagy utóbb megszokottá válik, emberünk némán tűri. Mondd, meddig? Míg beteg nem lesz?
A napokban beszélgettem valakivel, aki szintén egy ilyen helyzetben van. Azt mondta nekem, hogy mi az a fajta vagyunk, akik ezt helyén tudják kezelni. Nem, nincs igazad – mondtam neki -, mert sehol nincs az megírva, hogy nekünk ezt tűrnünk kell. Mert nem ez a normális.
Hogy mit lehet mondani valakinek, akinek ismerősök ezek a mondatok? Egyéni szinten azt mondom, hogy az okot kell kideríteni; eszköztelen, tehát nem tud például magáért kiállni, vagy ez nem az ő útja. Mert nem mindig megoldás a felmondás, hiszen máshol is kifoghat egy ugyanilyen főnököt vagy szituációt, és ott is meg kell oldani azt, amire nem helyezett hangsúlyt, ami elől menekül.
Vezetőként pedig be kell avatkozni. A kérdés az, hogy meri-e, és mi van akkor, ha ő a probléma forrása? Mert mindenkinek van egy felettese…
Soha(!) nem történhet az meg, hogy valaki egy abuzáló környezetben (ami nem feltétlen mélyül el, elég csak a napi piszkálódás, kirekesztés, vagy éppen egyenetlen munkamegosztás, vagy az, hogy soha nem történik semmi) változás és változtatás nélkül ne legyen beteg. Soha. Ha szerencséje van, csak lázas és náthás lesz, kapar a torka, köhög. Ha nincs, akkor egy nagyobb baj állítja meg.
Hiszed vagy sem, veled is megtörténhet. Ne mondd, hogy nem szóltam.
🌐 https://somogyierika.hu/
