24/11/2025
Van benned valami, ami mozog. Valami, ami hetek óta nem hagy nyugodni. Nem tudod megnevezni, nincs formája, nincs képe — de ott van. Néha egészen finoman rezeg benned, máskor pedig annyira erősen feszít, hogy úgy érzed, szétrepeszt belülről. Mintha a tested nem lenne elég nagy ahhoz, hogy megtartsa azt, ami készülődik.
Nem fáj igazán, mégis fáj. Nem fizikai, mégis testben érzed: a válladban, a mellkasodban, a karjaidban. Mintha az egész felsőtested próbálná tágítani a saját határait, mintha egy láthatatlan energia valahol belül nekifeszülne a bordáidnak, és azt mondaná: engedj ki. Engedj végre ki.
És te nem érted, mi tartja vissza. Hiszen érzed, hogy ennek már régen meg kellett volna születnie. Olyan régóta hordozod magadban, olyan régóta táplálod, hogy néha már azt érzed, ez vagy te. Nem a születésre váró új, hanem a várakozás maga. A végtelenített vajúdás. A hullámok, amelyek jönnek, emelkednek, feszítenek, majd vissza is húzódnak, mintha semmi sem történt volna, mintha a tested és a lelked csupán játszana veled: most indul… mégsem.
Van benned egy pont, ahol már nem érted, miért nem mozdul tovább. Nem azért, mert erőltetni akarnád. Nem azért, mert türelmetlen vagy. Hanem mert egyre világosabb: ez már nem természetes várakozás. Ez már nem annak a jele, hogy “még nincs ideje”. Ez valami más. Mintha valami benned egyszerre akarna megszületni és elbújni. Mintha a lényed egyik része tágulni készülne, míg a másik körömszakadtáig kapaszkodik a régi falakba.
És ebben a feszültségben ott van a legnehezebb kérdés, amit magadnak feltehetsz:
Mi az, amitől félek, ha ez tényleg megszületik?
Mert mélyen belül tudod, hogy valami új akar belépni az életedbe. Valami, ami már nem engedi tovább játszani a régi szerepeket. Valami, ami nem kérdez, nem tárgyal, nem könyörög — csak jön. Olyan erővel és olyan igazsággal, hogy minden, amit eddig ismertél magadról, megváltozik miatta.
És talán ettől félsz.
Attól, hogy ha ez megszületik, akkor nem maradhatsz ugyanaz az ember. Nem tarthatod meg a régi biztonságaidat. Nem kapaszkodhatsz a jól ismert szerepekbe. Valami alapvetően fog eltolódni benned, és nincs garancia arra, hogy a környezeted követni fog. Hogy érteni fogják. Hogy szeretni fogják. Hogy te magad fel fogod ismerni azt, aki kilép belőled.
Ezért tart vissza valami. Nem rossz szándékból. Csak fél. A régi én része fél.
És közben te érzed, hogy ezt már nem lehet tovább húzni. Hogy ez a vajúdás már nem előkészítés, hanem visszatartás. Hogy a tested nem feszülne így, ha nem lenne kész. Hogy a lelked nem küldene ilyen jeleket, ha nem jött volna el az idő.
Azt kérdezed magadtól, mit lehet ilyenkor tenni. Hogyan lehet megindítani azt, ami már rég készen áll. Nem erőből. Nem kontrollból. Nem “szülészeti eszközökkel”. Hanem úgy, hogy tiszta maradjon, igaz maradjon, természetes maradjon.
A válasz nem az, hogy “engedj el”. Nem az, hogy “légy türelmes”.
A válasz sokkal mélyebb:
lépj be abba, aki már ott áll a kapuban.
Nem kell várni arra az érzésre, hogy “készen vagy”. Nem fog eljönni. Nem is felkészülni kell. Hanem engedni megtörténni azt, ami már benned várakozik, ami már csöndben túl nőtt rajtad, és most helyet kér. Nem azért, hogy elvegyen belőled valamit, hanem hogy megmutassa, mi van mögötte. Mi vagy mögötte.
És amikor ez megtörténik — nem villámok közt, nem drámai fordulatként — valami egyszerűen átalakul. A feszítés nem múlik el, hanem megnyílik. A hullám nem vonul vissza, hanem átvisz valamin. És te nem kiesel a régiből, hanem átlépsz az újba.
Ez a belső születés.
Nem egy pillanat. Nem egy esemény.
Hanem az a csöndes, mély, megkerülhetetlen felismerés:
már rég ott vagy, ahova meg akartál érkezni.
Most csak be kell lépned oda, aki már vagy.
És amikor megteszed, a vajúdás véget ér.
Nem azért, mert minden könnyű lesz.
Hanem mert végre te lettél az, aki meg akart születni.
