12/11/2025
Nagyon meglepett és megmelengette a szívem ez a rengeteg reakció, üzenet, amit kaptam tőletek. Jól esik, hogy hiányoltátok a posztokat, hogy aggódtatok, hova tűntünk. Hálásan köszönöm!
Pont ezért - bár még mindig nehéz írni erről - elmondom, mi állt a hallgatásom mögött.
A külföldön élés fájó nehézsége a szeretteinktől való fizikális távolság. A félelem, hogy történik velük valami. Hogy nem lehetünk ott, hogy nem segíthetünk, hogy túl messze vagyunk. Hogy egyszercsak jön egy rossz hír...
Nagypapám, aki apám helyett mindig is inkább az apukám volt, 88 évesen még kristálytiszta tudattal, de egyre gyengülő fizikai valóval, nagyon várta, hogy hazajöjjünk. Csodaszép találkozás volt, mikor megérkeztünk. Vidám volt, perui életünk minden részletét figyelemmel követte.
Valahogy mindig próbáljuk elhessegetni a gondolatot, hogy talán ez a találkozás az utolsó... Aztán hamarosan, egyik pillanatról a másikra elhatalmasodott egy addig nem tudott betegség. Budapestről könnyen tudtam Győrbe sietni. Az utolsó napján, az utolsó óráiban végig foghattam a kezét, és elmondhattam neki mindent. Hogy mennyire hálás vagyok neki mindenért. A gyerekkorom biztonsága ő volt. Az egész családé. Igazi szeretetteljes példakép. Pótolhatatlan hiány.
Soha nem kísértem még végig haldoklást. De most valami nagy erőt és bátorságot éreztem, ott akartam lenni vele végig. Még azon is túl. Soha nem láttam még eltávozott emberi testet. De most nem féltem megérinteni. Még ott is fogni akartam a kezét, megsimogatni a homlokát, megnézni utoljára arcának minden részletét.
Szép és nagyon megrázó élmény, kimondhatatlan fájdalom.
Nagymamám, aki 65 éves házasságban egész életét Papával töltötte, csodálatosan szépen volt jelen ebben a helyzetben. Szívfacsaró volt az ő fájdalmát látni.
Hetekig nem voltak aztán szavaim.
Papa utolsó hónapjait egy ki tudja honnan betoppanó, pár hónapos kiscica aranyozta be. A semmiből tűnt fel, és ellentmondást nem tűrően ragaszkodott Papához. Játszott vele, ugrált rajta, kedvesen hozzá bújt. Papa halála után az ő foteljében szeretett ülni...
Perui hiedelem szerint, az állatok el szoktak menni a gazdájuk után. A kiscica pár hétre rá hirtelen megbetegedett, és az állatorvosi ügyeleten követte is Papát.
Az elmúlt hetekben befelé figyeltem. Megéltem, megélem a gyászt, és tudatosul bennem egyre inkább a halál elkerülhetetlensége. Ez a tudat gyökeresen rendezi át az élethez való viszonyulásunkat. Felértékelődnek bizonyos dolgok, míg mások értéküket vesztik.
Peruban, Cuscoban, a halál sokkal inkább a hétköznapi tudatosság része. Ha meghal valaki, nem rejtik eldugott hűtőkamrákba, bonctermek mélyére. Nincs ez a fajta tabusítás, dehumanizáció. Az elhunytat felravatalozzák a saját otthonában, gyertyákkal, virágokkal rakják körbe, levest főznek, a zenészek pedig a kedvenc dalait húzzák. Li sokszor dolgozik ilyen virrasztásokon. Egy vagy két napig is akár, lassú tempóban, valódi elbúcsúzásra adnak így lehetőséget. A gyászban sem marad egyedül senki, hiszen ott vannak körülötte a családtagok, barátok. Bárki elmehet ilyenkor, a ház nyitottá válik. Aztán más- vagy harmadnapon innen viszik a temetőbe.
Milyen más ez a minálunk megszokott, haláltól számított két órán belüli, steril kórházi körülmények közti megtekintéstől. Hogy a többi lehetőségről ne is beszéljek, ami kimondottan traumatizáló.
Pedig nagyon fontos lenne az elbúcsúzás, az összekapaszkodás a fájdalomban.
Azóta sokat foglalkozom a gyász és a halál témakörével. Korábban is érdekelt, írtam is róla cikket, de most még inkább. Részt is vettem októberben az Országos Szakmaközi Gyászkonferencián, szakirodalmat olvasok. De ami a leginkább megérintett, és fogok még róla írni, a halálközeli élmények orvosi vizsgálatai, amiknek több évtizedes múltja van nemcsak amerikai egyetemeken, hanem a SOTÉ-n is. Be is szereztem a kutatások beszámolóit, és döbbenetes eredményeket publikáltak orvosi szaklapokban is. Hiszem, és a kutatások alapján komolyan alá lehet támasztani, hogy a földi létezésünk vége nem egyenlő a teljes megszűnésünkkel. A tudomány lassan lassan felfedezi azt a tudást, aminek a természeti népek és a néphagyomány mindig is birtokában voltak. A lélek örök. És remélem, hiszem, hogy még találkozunk.
Én a saját halálomtól nem félek. Kíváncsisággal várom, ha eljön az ideje. Ez a tudat pedig az élet szeretetét adja ajándékba.
