20/01/2026
🌙 Van egy tér, ahol távolról sem kell erősnek látszanod, csak őszintének.
A Most Rezgése egy tudatosodást és önfejlesztést támogató közösség, ahol az univerzum törvényei mentén emlékezünk vissza arra, kik is vagyunk valójában.
A következő írás egy mély, személyes megélésből született – egy olyan történet, ami nemcsak a szívet érinti meg, hanem az elmét is.
Ha te is kereső vagy a tudatosság útján, nyitottsággal várunk bármikor csatlakozhatsz hozzánk. ✨
Azt a házi feladatot kaptam, hogy írjak egy mesét a lányomnak arról, ami történt velem, mert azt amit én megéltem, azt Ő is érezte és hatással volt rá. Ez a mese született, amit ma este 2x is el kellett neki olvasni. Megosztom veletek is.
🌙 A hercegnő és a herceg, akik megtapasztalták, mi az igazi szerelem
Egyszer volt, hol nem volt, az idők kezdetén, amikor még nem voltak királyságok, várak és koronák, csak fény és csend, élt két apró lélekszikra. Olyan picik voltak, mint egy szentjánosbogár fénye, mégis az egész világ bennük ragyogott.
Lebegtek az Isteni térben, ahol minden tiszta volt, könnyű és szeretettel teli. Tudták, hogy hamarosan megszületnek a Földre, emberek lesznek, és elfelejtik majd, kik is ők valójában.
Egyik este – bár ott nem volt igazi este, csak aranyló fény – egymás felé fordultak.
– Ha emberek leszünk – mondta az egyik lélekszikra –, elfelejtjük egymást. Elfelejtjük, honnan jöttünk, és azt is, hogy mennyire összetartozunk.
– Akkor ígérjük meg – felelte a másik –, hogy ha bármelyikünk elakad az életében, ha elveszíti az útját, akkor újra találkozunk. Emberként. És segítünk egymásnak továbbmenni az élet nagy játékában.
Megölelték egymást. A fényük egy pillanatra összefonódott, mintha egyetlen csillaggá váltak volna. Az ígéret beleíródott a szívükbe, mélyebbre, mint az emlékek.
Aztán megszülettek.
Az egyikből herceg lett, a másikból hercegnő. Külön országban éltek, külön családban, külön történettel. És ahogy ígérték – elfelejtettek mindent.
Gyerekként játszottak, futottak, nevettek. Néha elestek, megütötték a térdüket, sírtak, majd újra felálltak. Tanulták, hogyan működik a világ: mi a barátság, mi a csalódás, mi az öröm. Néha bátrak voltak, néha félősek.
Ahogy felnőttek, mindkettőjük életében eljött egy idő, amikor úgy érezték: valami hiányzik. Mintha egy darabjuk nem lenne a helyén. Nem tudták megfogalmazni, csak érezték, hogy keresnek valamit… vagy valakit.
Az őrangyalaik ekkor összenéztek.
– Eljött az idő – suttogták.
És az élet finoman, szinte észrevétlenül összehozta őket.
Amikor először találkoztak, különös dolog történt. Nem volt villámlás, nem szólt harsona, mégis mindketten úgy érezték, mintha a szívük halkan megszólalt volna: Ismerlek.
Amikor egymás szemébe néztek, melegség öntötte el őket. A hercegnő azt érezte, mintha a szíve mosolyogna. Amikor a kezük véletlenül összeért, finom bizsergés futott végig rajta, mintha apró fények táncolnának a bőre alatt.
Beszélgettek, nevetgéltek, figyelték egymás hangját, mozdulatait. Olyan volt, mintha egy régi, elfelejtett dallamot hallanának újra.
A találkozás után távol kerültek egymástól, ezért leveleket kezdtek írni. A hercegnő egyre gyakrabban gondolt a hercegre. A herceg is azon kapta magát, hogy a hercegnő mosolya újra és újra felbukkan a gondolataiban.
Nem tudták még, mi ez az érzés. Csak azt, hogy egyszerre édes és kicsit keserű. Mintha a szívük egy új nyelvet tanulna.
Ez volt a szerelem.
A herceg azonban megijedt. A szíve gyorsabban dobogott, a lába néha megremegett, és úgy érezte, mintha elveszítené az irányítást a saját gondolatai felett. Soha nem érzett még ilyet.
– Mi van, ha nem vagyok elég jó?
– Mi van, ha hibázom?
– Mi van, ha elveszítem azt, aki fontos nekem?
Ezek a kérdések egyre hangosabbak lettek benne.
Ezért egy nap elbújt egy barlangba. Nem írt több levelet. A csend mögé rejtőzött.
A barlangban egy öreg sárkány lakott. Nem volt ijesztő, nem okádott tüzet. A szeme bölcsen csillogott, és kérdésekkel etette azokat, akik hozzá menekültek.
– Mitől félsz ennyire? – kérdezte a sárkány.
– Attól, hogy nem leszek elég bátor – felelte a herceg. – Attól, hogy ha szeretek, megsérülhetek.
A sárkány lassan bólintott.
– A bátorság nem azt jelenti, hogy nincs félelem. Hanem azt, hogy a félelem ellenére is mersz lépni.
A herceg sokáig gondolkodott ezen.
Közben a hercegnő hiányolta őt. Először aggódott, aztán szomorú lett, néha még mérges is. Nem értette, miért tűnt el a herceg. A szíve húzta felé, mégis egyedül maradt.
De idővel rájött valami fontosra.
Megtanulta, hogy a szeretet nem attól él, hogy a másik ott van mellette. A szeretet belül él. Olyan, mint egy láng, ami világít, melegít, és nem alszik ki attól, hogy akit szeret távol van tőle.
Megtanulta, hogy nem kapaszkodnia kell, hanem ragyognia.
Éjszakánként álmukban a lélekszikráik újra találkoztak. Ott nem volt félelem, csak ölelés, fény és csendes boldogság.
Egy idő után a herceg nem bírta tovább a hiányt. Levelet írt a hercegnőnek. A hercegnő szíve újra fellobbant örömében, és szeretettel válaszolt. Verseket küldött neki, hogy erőt adjon.
A herceg ma is olvassa a hercegnő leveleit a barlangjában. A szíve lassan tanulja a bátorságot.
A hercegnő közben éli az életét, játszik, nevet, álmodik, és őrzi a szívében a szerelem fényét.
És bár emberként még nem találkoztak újra, éjjelente a lélekszikráik újra összetalálkoznak, és táncolnak az álmok egén. ✨
Saláta Beáta
