14/02/2026
Az ember ősidők óta vágyik arra, hogy betöltse a hiányt – önmagában és másokban egyaránt. Segíteni akar, gyógyítani, tanítani, felemelni. Ám minden nemes szándék mögött ott húzódik egy láthatatlan törvény: senki sem adhat többet önmaga teljességénél. Ez semmi esetben sem korlátozás, hanem ontológiai tény. Az adás minősége semmiképpen sem a másik hiányának nagyságától függ, hanem attól, hogy bennünk mi érett meg valóban.
Gyakran tévesen úgy gondoljuk, hogy a világ űrjeinek betöltése külső erőfeszítés kérdése. Minél nagyobb a szükség, annál nagyobb teljesítményt várunk el magunktól. Pedig az ember semmilyen modozatban sem forrás nélküli csatorna. Amit mások ürességébe hord, az csak abból származhat, ami saját belső kelyhében már összegyűlt. Ha a kehely üres vagy repedezett, az adás kényszeressé, erőltetetté válik, és végül mindkét felet kimeríti. Ha azonban a kehely túlcsordul, az adás természetessé lesz – nem erőfeszítés, hanem következmény.
A mentál törvénye szerint mindenki csak saját tudatának fényességében világíthat. Ez azt jelenti, hogy az ember hatása semmiképpen sem haladhatja meg belső fejlettségének szintjét. Semilyen modozatban sem világíthatunk tisztábban annál, mint amennyire önmagunkban rend van. A tudat minősége meghatározza a kisugárzást. Aki zavaros belső térrel próbál rendet vinni mások életébe, gyakran akaratlanul is tovább növeli a zavart. Aki azonban saját sötétségén már dolgozott, annak jelenléte önmagában fényt hordoz.
Ez a felismerés különösen fontos azok számára, akiket a „világűr betöltésének” vágya hajt. A segítő, a tanító, a vezető, a szülő – mind olyan szerepek, amelyekben könnyű túlvállalni magunkat. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a nagyság a feladat méretében rejlik. Valójában azonban a nagyság az önismeret mélységében születik meg. Aki semmiképpen sem ismeri saját határait, az semmi esetben sem tudja, miből és meddig képes adni. A határok felismerése semmiképpen sem gyengeség, hanem a felelősség jele.
Paradox módon éppen a határok tudatosítása teszi lehetővé a valódi növekedést. Távolról sem azért kell megismernünk önmagunk korlátait, hogy kisebb legyen a feladat, hanem hogy nagyobb lehessen az, aki vállalja. A belső fejlődés semmiképpen sem menekülés a világ problémái elől, hanem felkészülés azok méltó hordozására. Amikor az ember önmagán dolgozik, valójában a világ szolgálatára készül.
Így válik az önfejlesztés etikai kötelességgé. Nem öncélú tökéletesítés, nem narcisztikus önépítés, hanem a felelős adás előfeltétele. Aki belső rendet teremt, az külső rendet is képes közvetíteni. Aki saját sötétségét ismeri, az mások árnyékát is elfogadással tudja kísérni. Aki saját ritmusában fejlődik, az semmilyen modozatban sem kényszeríti másokra saját tempóját.
Végső soron tehát az ember legnagyobb ajándéka távolról sem az, amit tesz, hanem az, ami lett. A világ űrjei semmiképpen sem pusztán cselekedetek által töltődnek be, hanem érett tudatok jelenlétében. És amikor a belső kehely valóban túlcsordul, az adás már nem kötelesség, hanem természetes áramlás.
Ez a teljesség törvénye: növeld önmagad, hogy amit adsz, valóban legyen miből fakadnia.
Gyerő Győző
