06/01/2026
A hópihe útja❄️
- rövid mese mára Nektek 🫶
Élt egyszer egy idős szerzetes egy magányos hegyi kolostorban. Egy fagyos téli reggelen a fiatal tanítványa feldúltan érkezett hozzá.
— Mester! — kiáltott fel a fiú.
— Hiába sepertem le hajnalban az utat, újra belepte a hó. Minden munkám kárba veszett, a rendnek nyoma sincs, csak a végtelen fehérség. Olyan, mintha a világ el akarná törölni azt, amit csinálok.
A mester nem felelt rögtön. Odavezette a tanítványt a veranda szélére, és intett, hogy figyelje a hulló pelyheket.
— Nézd a havat — mondta halkan.
— Látod, ahogy a pelyhek a földre érnek? Egyik sem esik "rossz" helyre. Mindegyik pontosan oda érkezik, ahol lennie kell.
A fiú értetlenül nézett rá:
— De hát elzárják az utat! Akadályoznak minket!
— Csak akkor akadály, ha az elméd mást akar látni, mint ami van — felelte a mester. — A hó nem akar téged bosszantani. Ő csak követi a természetét: lehull, betakar, majd ha eljön az ideje, vízzé válik és táplálja a földet. A dühöd nem a hóban van, hanem abban, hogy ragaszkodsz a "tiszta úthoz".
A mester ekkor kilépett a mély hóba, és hagyta, hogy a lába nyomán mély gödrök maradjanak.
— A világ folyamatosan változik. Ma a hó a tanítód: arra emlékeztet, hogy a békéd nem attól függ, hogy tiszta-e az út előtted, hanem attól, hogy képes vagy-e együtt áramlani azzal, ami éppen történik.
A tanítvány elhallgatott. Nézte, ahogy a szél lassan befújja a mester lábnyomait is. Megfogta a seprűjét, és újra munkához látott – de most már nem azért, hogy legyőzze a havat, hanem hogy részese legyen a pillanatnak.
Fotó: B.J.
Firtos felé félúton 🙂
