18/11/2025
Helen Kellert "aktivistaként", "jogvédőként" szeretik emlegetni a látók. Egyik sem volt. Helen mindenek előtt hős volt, aki elsősorban nem a külvilágot, hanem saját magát győzte le. Sokszor. Minden nap. Ez volt a legjelentősebb aktivizmusa.
Híres látássérült emberek rovat
Ebben a sorozatban olyan közismert és a köztudatban méltánytalanul elfeledett látássérült embereket kívánunk bemutatni, akiknek élete, munkássága, hozzáállása és kitartása példaként áll mindnyájunk előtt. Van köztük festő, fényképész, író, költő, feltaláló, emberjogi aktivista és zenész is. Egy szóval rendkívül változatos a tevékenységük palettája. Az azonban közös ezekben az emberekben, hogy a fogyatékosságuk ellenére senki sem adta fel!
Hétről-hétre egy-egy portrét adunk közre, bemutatva, hogy mennyire sokszínű a világunk. Elsőként ismerkedjünk meg Helen Kellerrel, a siket-vak emberjogi aktivistával.
1880-ban született, családja német eredetű. Születésekor egészséges volt, de tizenkilenc hónapos korában súlyos beteg lett. Orvosai „heveny gyomortáji és agyi vértolulást” állapítottak meg nála, ami valószínűleg skarlát vagy agyhártyagyulladás lehetett. A betegség nem tartott sokáig, de siketség és vakság lett a következménye. Abban az időben csak egyetlen emberrel tudott Helen kommunikálni, mégpedig Martha Washingtonnal, a család szakácsának hatéves kislányával, aki saját jelnyelvet alakított ki a beteg kislánnyal. Egy év múlva már mintegy 60 jelet tudtak használni. 1886-ban a család megismerkedett Alexander Graham Bell-lel, aki akkoriban siket gyermekekkel foglalkozott. Bell tanácsára a szülők felkeresték a Vakok Perkins Intézetét ahol Anne Sullivan lett Helen tanítója. Az akkor még csak húszéves Sullivan maga is látássérült volt. Így kezdődött az a 49 évig tartó kapcsolat, aminek során Sullivan tanítónője, nevelőnője, társalkodónője lett Kellernek. Sullivan engedélyt kapott Keller édesapjától, hogy a kislányt elválassza családjától, és kis, kerti házukban oktassa. Helen aznap ért el áttörést a kommunikációban, amikor rájött, hogy tanára vizet jelképező mozdulatokat végez a tenyerén, miközben vizet csorgat rá. Ezután kimerülésig kérdezgette Sullivant, hogy megtanulja a számára ismerős többi tárgy nevét. 1890-ben a tízéves Hellen Keller megismerte egy norvég siketvak kislány, Ragnhild Kata történetét, aki megtanult beszélni. Kata sikerén felbuzdulva Keller is meg akart tanulni beszélni. Sullivan a Tadoma-módszerrel tanította kis diákját, melyet két további eszközzel egészített ki: egyrészt Helen megérintette a beszélők ajkait és torkát, másrészt Sullivan ujjaival betűzött a kislány kezén. Később Keller megtanulta a Braille-írás használatát, aminek segítségével nemcsak angol, hanem francia, német, görög, és latin műveket is olvasott.
1888-ban a Vakok Királyi Intézetének tanulója lett. 1894-ben tanítójával New Yorkba költözött, ahol a Wright-Humason-féle és a Horace Mann Siketek intézetébe járt. 1896-ban visszatértek Massachusettsbe, és beiratkozott Cambridge-be, majd 1900-ban felvételt nyert a Radcliffe Főiskolára, ahol 1904-ben, 24 évesen magna cm laude kitüntetéssel diplomázott. Helen Keller volt az első siketvak, aki főiskolai bölcsészdiplomát szerzett.
A fogyatékos emberek és számos más ügy szószólójaként emlegetik. 1915-ben megalapította a Helen Keller International nevű non-profit szervezetet a vakság megelőzésére. Keller és Sullivan több mint 39 országban fordultak meg. Helen minden amerikai elnökkel találkozott Grover Clevelandtől Lyndon B. Johnsonig, és jónéhány híresség, például Alexander Graham Bell, Charlie Chaplin, Mark Twain barátságát élvezte.
Összesen 12 könyvet és számos cikket írt. 1964. szeptember 14-én Lyndon B. Johnson elnök a Szabadságért Elnöki Érdemérmet adományozta Helen Kellernek, ami az Egyesült Államok két legrangosabb állampolgári kitüntetései egyike. 1965-ben a New York-i Világkiállításon a Leghíresebb Hölgyek közé választották.