30/11/2025
Mit várnak ma a betegek? Figyelmet? Emberi szót? Instant válaszokat?
Steigervald Krisztián generációkutatóval beszélgettem arról, hogyan alakult át az orvos-beteg kapcsolat az elmúlt évtizedekben —hogy változik a tekintélyelv, mit várhatunk a jövőben.
Kiderül, miért lesz egyre nagyobb szerepe a türelemnek, a bizalomnak és a valódi emberi kapcsolódásnak a gyógyulásban, és hogyan formálja át a „mindent azonnal” világ a kezeléshez való hozzáállásunkat.
Finoman provokatív, elgondolkodtató és sokszor szíven ütő beszélgetés arról, hogy:
– miért nehéz lassítani egy gyorsuló világban,
– hogyan hat a digitális kultúra a diagnózis megélésére,
– és miért lesz hamarosan létfontosságú, hogy az orvos ne csak szakember legyen, hanem partner is.
Ha érdekel, milyen jövő felé tart az egészségügy lelki oldala, ez az interjú neked szól.
...............................................................................................................................
-Hogyan alakult át az egészségtudat és a betegségtudat a különböző generációkban? A korábbi generációk éhezést, háborút, kemény életkörülményeket éltek át – Ön szerint ezek a tapasztalatok valóban ’edzettebbé’ tették őket a betegségekkel szemben, vagy inkább másfajta megküzdési stratégiákat hoztak létre?
Krisztián: Kezdjük nagyon-nagyon elején: ezt az idegrendszer tapasztalatához, működéséhez, éréséhez kell valamilyen szinten kötni, vagy a máshogy nem, akkor a szinaptikus kapcsolatok kialakulásához, mint a túlélésnek a tanult formája az agy működésünkben.
És nyilván, hogy az, aki egy olyan világban születik, ahol a túlélés a világháborúhoz, vagy az éhínséghez kötődik, akkor az ő működése szinte a haláláig az a Maslow piramis legalja, tehát a fiziológiai túlélésre való berendezkedés. Azok, akik az utóbbi 20-25-30 évben születtek, Romániában szintén, egy gyors fejlődést tapasztalnak, mindezt úgy, hogy Kelet-Közép-Európa egy másfajta fejlődésen megy végig, mint mondjuk Nyugat Európa, vagy Amerika: volt egy forradalom, volt egy kommunizmus, volt éhínség.
Jelenleg nem ez a túlélésnek az alapja, tehát ha körbenézünk a világunkban, akkor a mostani gyerekek, amiben beleszületnek, azért már nem erről szól, még itt Kelet-Közép-Európában sem. Vannak boltok, van árubőség, ha az embernek van pénze, akkor alapvetően bármit meg tud venni. Idézőjelben "csak pénzkérdése"- de régen nem pénzkérdése volt, mert egyszerűen nem volt üzlet. Másrészt nem volt biztonság, ezért folyamatosan a biztonságra törekedő működés jellemezte az emberi fajt abban az időben. Tehát ilyen szempontból kialakul egy olyan működési különbség az egyes generációk esetében, hogy mondjuk a XX. század elején, közepén, vége fele születettek esetében van egy ilyen nagyon erős túlélési habitus, egy olyanfajta működési mód, hogy a jéghátán is meg kell éljél, nagyon ne legyenek igényeid, hanem azt fogadd el, ami van. Ugye, hogyha ezt egy egészségügyi dologhoz kötjük, akkor a XX. század gyereknevelés a dr. Benjamin Spock nevéhez kötődik, aki azt mondta, hogy a gyereket rideg tartásban kell tartani, addig ne foglalkozzunk, amíg nem jön ki. Tehát a magzati korban nem kell foglalkozni a gyerekkel, majd ha megszületik... De akkor is az élete első két évét úgyis elfelejti, tehát azzal sem kell foglalkozni, és hogyha sír, akkor ne vegyük fel. Alapvetően egy csomó generáció úgy nőtt fel a XX. században, hogy ha a csecsemőkorban a sírásra nincsen reakció, akkor leszokik a sírásról. Azt tanulja meg, hogy nem hallják meg a hangját, ergo nem kell kifejezni az igényeit. Annak örül, ami van. Ő ha bemegy a kórházban és az van, ami van, akkor azt mondjuk, hogy hát ez van, ezt kell túlélni, és ennek megfelelően egy nagyon kemény habitussal, egy nagyon kemény attitűddel jelenik meg az orvos előtt. Ráadásul mindezt úgy, hogy egy nagyon poroszos, nagyon hierarchikus rendszerben szocializálódott, tehát számára az orvos az a hierarchia legtetején álló személy, Istennel egyenrangú, aki azért van, hogy őt megmentse, és hogy bármihez joga van az orvosnak. Teljes mértékben alárendeli magát a beteg az egészségügyi a személyzetnek, és még kevésbé fejezi ki az igényeit.
Amúgy sem tudja kifejezni, hiszen nem tanulta meg a gyerekkorban, de ott meg aztán végképp nem.
Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában is most már egy partneri viszonyrendszeri nevelés van, egy demokratikus családmodellel, egy válaszkész neveléssel, ahol azt mondjuk, hogy vedd fel a gyereket, ha sír, nem is tudod elkényeztetni, 8-10 hónapos korig nem is alakul ki ez az idei rendszer, amitől el tudnak kényeztetni, ellenben ki tud alakulni a biztonságos kötődés. Ezek a gyerekek azt tanulták meg az elmúlt 25–30 évben, hogy kifejezhetik az igényeiket, mert arra van válasz, van reakció. És amikor betegként elmennek egy orvoshoz, akkor már nem azt várják, hogy „méltóztassanak” foglalkozni a betegségükkel, hanem azt, hogy emberszámba vegyék őket. Felmerül bennük a kérdés: miért kellene alárendeltnek lenniük az orvossal szemben?
Ők mellérendelt viszonyrendszerben nevelkedtek. A szülő nem a hierarchiát képviselte a családban, hanem mellérendelő viszonyt alakított ki, és emiatt bennük az él, hogy az orvos semmivel sem „több”, mint bárki más az életben. Betegként is egyenrangúnak érzik magukat az orvossal, és így is szeretnének kommunikálni vele.
Kifejezik az igényeiket: például azt, hogy egy kórházban nem örülök annak, ha a folyosón kell feküdnöm órákat vagy napokat, hanem emberhez méltó ellátást szeretnék kapni. Ezt ki is fejezem, el is mondom: tehát van egy olyan jellegű kommunikációs különbség, illetve igényben megjelenő különbség, amely köthető a generációkhoz. Ez orvosi szempontból akár a túlélésbe vetett hitet vagy az akaratot is megjelenítheti, de alapvetően egy nagyon más attitűd, nagyon más emberi reakció arra vonatkozóan, hogy hogyan akarok gyógyulni. Hogy például elhiszem-e, hogy a fájdalom szükségszerű része a betegségnek, vagy sem. Hiszen rengeteg embertársunk élt iszonyatos fájdalommal korábban, miközben ma már nagyon erősen azon vagyunk — és az orvostudomány is azon van —, hogy minél kevesebb fájdalommal találkozzunk. Ha valaki bekapcsolja a tévét, nagyjából minden második reklám gyógyszerreklám: azt tanítja meg ezzel nekünk a média, ezáltal a nyilván a gyógyszergyártók és maga az egészségügy, hogy ha bármi fáj, abban a pillanatban vegyek be valami tablettát, és akkor elmúlik — mintha nem lenne szükség a fájdalom megélésére.
Miközben a 18. századig még azt tanították az orvosi egyetemeken, hogy a neminemű erős fájdalom segíti a gyógyulást. Tehát ott még ez volt az elmélet-ebben is nagyon markáns generációs élmény- és megélésbeli különbségek vannak.
-És akkor ugyanide vezethető vissza: hogy ki az, aki inkább be akar vonódni a kezelésébe, aki több kérdést tesz fel, aki kíváncsi, és aki számára az, amit az orvos mond, az nem tekintélyelven igaz, hanem ő is utánaolvas otthon, utánanéz dolgoknak?
Krisztián: Így van, tehát abszolút nem abban nevelkedett, hogy amit az orvos mond, az az egyetlen szent igazság, hanem megjelennek benne olyan gondolatok is, hogy egy orvos nem orvos. Kérjünk még egy szakvéleményt: hátha találunk olyat, aki kedves, hátha találunk olyat, akivel megvan a „kémia”. Nemcsak a szaktudása legyen meg, hanem az emberi, humán kapcsolódási képességei is—hogy jó legyen hozzá menni. Mert ma már egyre több olyan szolgáltatás van, ahova egyszerűen jó menni.
Ön nem emlékezhet rá, mert fiatal, de a 20. század végéig a boltban az eladó volt a hierarchia tetején, nagyon-nagyon megalázóan beszéltek a vevőkkel, és ezt az emberek napi szinten elfogadták. Ha kellett valami a boltban, tudták, hogy a „főnök” a boltos: ha jóban vannak vele, akkor megadja, frissebb húst ad, vagy kicsit többet mér, mint amennyi járna. De ma már nem így van. Most már sokszor a bolt harcol a vevők kegyeiért. Több bolt van, nagyobb az árukínálat, árverseny van, és ez teljesen másfajta szereprendszert hozott létre. Egyre inkább megtanuljuk, hogy fogyasztóként, vevőként jogunk van kimondani, hogy mit szeretnénk. Egy ilyen vevőközpontú, fogyasztóközpontú, figyelemközpontú világban élünk.
Mi, akik még éltünk a 20. században, megtanultuk, hogy ez egy picit más volt. De akik az elmúlt 25 évben születtek, ők már csak ebben a világban éltek: abban, hogy a véleményed számít, hogy elmondhatsz dolgokat. És ha otthonról nem hozol mintát arra, hogyan kell bizonyos szituációkban meghunyászkodni vagy alárendelődni, akkor ez könnyen okozhat konfliktust.
Mondjuk az iskolában: lehet, hogy egy pedagógus még mindig abban gondolkodik, hogy akkor jó pedagógus, ha nemcsak a tantárgyat adja le, hanem nevel is. De a mai, fiatalabb szülő gyakran azt gondolja, hogy a nevelés az ő dolga, abba a pedagógus ne szóljon bele — csak tanítson. Szóval itt is vannak átmeneti, kommunikációs problémák, konfliktusok, „újrahuzalozódások”...és amikor ehhez még hozzáadódik az, hogy bemegyek egy orvoshoz vagy egy rendelőbe, ahol az orvos magas lóról beszél hozzám, akkor lehet, hogy már nem is hiszem el neki, hogy meg fog gyógyítani. Hiába főorvos, hiába hatalmas a tudása — ha nincs megfelelő kommunikációs készsége, akkor egyre gyakrabban látni, hogy a beteg feláll és elmegy máshoz. Olyasvalakihez, akinek lehet, hogy kisebb a szakmai kompetenciája, de emberként kezeli.
És akkor felmerül a kérdés: vajon van-e ok-okozati összefüggés a gyógyulási hajlandóság és aközött, hogy az orvos emberszámba veszi-e a beteget? Erről is egyre többet lehet olvasni: hogy akár pszichoszomatikusan is hatással lehet a gyógyulási vágyra vagy a betegszerepre. Mert ez is egy nagyon 21. századi téma a laikusok körében: hogy a betegnek is van szerepe a saját gyógyulásában, nemcsak az orvosnak és nemcsak a medicinának. Valahol nekünk is részt kellene vennünk ebben a folyamatban. Szóval ez egy nagyon mély kérdés, és nagyon sok puzzle darabkából tevődik össze — de igen, lehet látni komoly generációs különbségeket ebben a témában.
-Tehát akkor nekem orvosként alkalmazkodnom kell kommunikációs stílusban a beteg generációjához?
Krisztián: Akár. Ez egy nagyon leegyszerűsített megfogalmazása a kérdésnek és a válasznak, de én azt gondolom, hogy igen. Budapesten, a Semmelweis Egyetem vezetőségével már gondolkodtunk is ezen, és már van is valamiféle kapcsolódás a SOTE vezetése és a generációs kérdéskörök között. Elsősorban az oktatásban való bevonódás kapcsán: úgy érzik, hogy a mostani oktatók már nem oktathatják ugyanúgy a hallgatókat, mint akár öt évvel ezelőtt. A figyelem, a digitális eszközök és a figyelmi kapacitás közötti összefüggések egyértelműen azt mutatják, hogy hiába veszik fel a legjobbakat az orvosi egyetemre, ha utána azt a hihetetlen tananyagmennyiséget, ami az orvosláshoz szükséges, nem feltétlenül tudják hatékonyan átadni. Nincs mindig meg a kitartás, a türelem vagy a mélységi figyelem a hallgatókban.
Egyre gyakrabban merül fel hasonló kérdés például gyógyszerészektől is: szükség lenne-e kommunikációs tréningre, hogy hogyan beszéljenek másképpen a patikába betérő betegekkel — akár generációtól függően. Én azt gondolom, hogy most még talán nem általános igény, de a közeljövőben igenis szükség lesz arra, hogy az orvosokat kommunikációs szempontból is képezzék.
Ez még nem fáj annyira, nem égetően sürgős. Ha majd fájni fog, akkor lesz benne változás. Én azt gondolom, hogy Magyarországon ez körülbelül öt év, Erdélyben vagy Székelyföldön pedig 7–8–9 év. Körülbelül 4–5 évnyi eltérést látok a két ország generációs besorolása között. Tehát azt gondolom, hogy 5–10 éven belül ennek „kell fájnia”. Nem azért beszélek a generációkról, hogy problémákat generáljak, vagy hogy azt mondjam, „most aztán nagy a baj”, hanem azért, mert fel kell készülni arra, hogy 5–10 éven belül nagyon komoly változások lesznek. Mind a munkaerőpiacon, mind az oktatásban, mind az egészségügyben. És ha erre felkészülünk, akkor nem kell majd tüzet oltani. Nem az lesz, hogy 5–10 év múlva kapkodni kezdünk, mert most már látjuk a jeleit.
Román adataim nincsenek, de Magyarországon például azt látom, hogy az elmúlt években nagyon erőteljesen nőtt az alternatív orvoslás térnyerése. Pontosan azért, mert a betegek humán kapcsolódásra vágynak, és nem feltétlenül arra, hogy szakember legyen a másik oldalon. Ez pont ugyanazt a jelenséget hozza létre, mint amiről korábban beszéltünk: az emberek sokszor kevésbé szakemberhez mennek el, csak kapjanak valamilyen humán megértést vagy emberi odafigyelést. Nagyon sok esetben semmilyen tudományos megalapozottsága nincs ezeknek a termékeknek. De ha azt vesszük, hogy tényleg nagyon sokat számít a gyógyulásban a beteg attitűdje és hozzáállása, és ha ettől ő boldogabb, hisz benne, bizakodik, vagy bele tud kapaszkodni valamibe, akkor bizony lesznek „csodás” felgyógyulások is. Ezeket pedig a közösségi média még inkább felerősíti, még inkább beemeli a köztudatba. Szóval szerintem erre fel kell készülnie a nyugati orvoslásnak: arra, hogy az a fajta működési mód, miszerint „mi vagyunk a főnökök, mi vagyunk az orvosok, és a beteg alárendelődik”, lehet, hogy meg fog változni. Az onkológia — és még néhány más terület — biztos, hogy ebből egy kicsit kilóg, és ott később fognak megjelenni ezek a változások. De például a bőrgyógyászat szerintem tipikusan ilyen terület, ahol a kozmetológia és mindenféle olyan dolog, ami nagyon vékony átmenetet képez a tudomány és a „féltudomány”, között, már nagyon jól láthatóan jelen van. A bőrgyógyászok nagyon sokat panaszkodnak arra, hogy nem tudják megszólítani a betegeket, és nem tudnak mindenkit elérni. Szóval azt gondolom, hogy az ön területe pont nem a „kezdőterület”, ahol ez elsőként megjelenik — de 8–10 éven belül ott is lehetnek ilyen változások.
-Milyennek képzeli el, milyen lesz az orvos-beteg kapcsolat 30 év múlva?
Krisztián: Hát, erről érdemes lenne Rab Árpádot megkérdezni — nem tudom, ismeri-e. Ő jövőkutató, jövőkutatással foglalkozik. Én ezt nem tudom megmondani. A generációkutatás a múlttal foglalkozik: azzal, hogy milyen hozott élmény- és emléknyomai vannak az egyes generációknak, amelyek megkülönböztetik őket egymástól, és ezeknek milyen következményei vannak. Azt, hogy 30 év múlva mi lesz — nem tudom.
Amit feltételezni lehet: ha minden marad a mostani folyamatok szerint, és egyre inkább a digitális és mesterséges intelligencia világ felé megyünk, akkor — ahogy már most is látni — például a pszichológia és a pszichiátria egy része átkerül a „ChatGPT hatalmába”. Pont múlt héten hallottam, hogy Magyarországon beszakadt a pszichológiai témájú könyvek eladása, mert a fiatalok, nagyjából a 40–45 év alattiak, már nem könyvből, hanem a ChatGPT-től kérik ki a tanácsokat.
Én azt gondolom, hogy néhány éven belül egyértelműen látni lehet majd, hogy a személyes terápiák aránya is vissza fog esni, és sokan nem fognak elmenni terápiára. Valószínű, hogy a ChatGPT ilyen irányú képességeit is fejleszteni fogják. A „Dr. Google”-ből most már elindulunk egy olyan irányba, amely az öndiagnosztika és az önterápia világát is valamilyen módon megteremtheti. Én ezért gondolom, hogy az orvoslásnak meg kell találnia egy humanisztikus, segítő, szakmai jelleget. Mert ha csak szakmai marad, akkor nagyon erős versenytársa lesz: egy olyan rendszer, ami azonnali, nem fárad el, nem nyűgös, nem szól vissza. És ha a robotika is belép a képbe, például lesznek olyan robotok, amelyek a házi ápolásban nagyon erőteljesen jelen vannak, akkor — ha különböző szinteket nézünk — az ápolás, az ápolónők szakmája is veszélybe kerülhet.
Nagyon kevés az ápolónő, nagyon ki vannak merülve, és keveset keresnek. A kórházi körülményeket itt nem ismerem, de Magyarországon nagyon nem jók: túl vannak terhelve, és nem a legjobban megfizetett szakma. Ez értelemszerűen lecsapódik a betegen: a beteg azt érzi, hogy nem érzi jól magát, mert egy kimerült, túlterhelt rendszerrel találkozik. Ha pedig megjelenik egy robot, amely néhány éven belül ugyanazt meg tudja majd tenni, mint egy ember — csak épp nem lesz fáradt, nem kér fizetést, nem dolgozik három műszakban, hanem folyamatosan képes működni —, akkor ez komoly kérdéseket vet fel.
Vajon az orvosi szerepkör idővel hogyan alakul? Hiszen már most is vannak olyan műtétek, ahol elég egyetlen orvos, és a robot elvégzi helyette a beavatkozás jelentős részét, akár 20–25 másik műtétnél is. Mindenképp érdemes szakmán kívűl is gondolkodni, ez az orvoslás jövője.
-Mit a véleménye, hogyan reagálnak a különböző generációk, amikor daganatos diagnózisával szembesülnek? Hogyan élik meg azt a megrendítő pillanatot, amikor hirtelen minden megváltozik?”
Krisztián: Én szerintem ez nem generációs kérdés, ez személyiség. Ez nekem inkább személyiséghez kötődik, hogy milyen képessége van az adott betegnek egyáltalán megérteni, feldolgozni, milyen IQ-ja, milyen EQ-ja, milyen olyan hozott mintája van, hogy ezt hogyan kezeli, hogy megy alázatta a méltósággal, vagy hirtelen pánikba kerül, vagy sokkot kap, vagy agresszív lesz, tehát én ezt kevésbé látom generációsnak, de lehet, hogyha ön azt mondja, hogy ezzel érdemes foglalkozni, akkor erre majd ránézek, és akkor a jövőre is jövök, akkor már tudunk erről beszélni.
Amit el tudok képzelni, az a diagnózisal kapcsolatos, azonnali, vagy késeltetett reakció. Ugye a 20. század az egy nagyon lassú, elmélyült világ volt, és ennek megfelelően mondjuk a diagnózik befogadás és a reakció lehet, hogy egy hosszabb időtáv, mint a jelenlegi világunk, amely nagyon azonnaliságról szól, minden instant. És amikor jön egy diagnózis, sokan — főleg a mai világban — instant reagálnak: azonnali megoldást akarnak, minél előbb. Ha nem kapnak instant megoldást, akkor keresnek egy másikat. Ugyanúgy, mint az interneten: ha három kattintással nem találok meg valamit, bezárom, és nyitok egy újat. A kérdés az, hogy ez egy betegségnél megoldható-e? A saját életünknél megoldható-e? Én ebben már látok generációs különbséget.
-Igen, de egy daganatos betegség esetében az idő óhatatlanul lelassul, nem lehet sürgetni. Mindennek megvan az ideje, a ciklusszáma. Várakozni kell eredményekre, kezelésre, időpontra, vizsgálatra.
Krisztián: A türelem biztos, hogy egy nagyon erőteljes témakör lesz ebből a szempontból. Ugyanakkor az agykutatók azt mondják, hogy a mi türelmünk — a 20. századi embereké — is kezd csökkenni. Nemcsak a Z- vagy az Alfa-generáció esetében érezhető az idő felgyorsulása, hanem az idősebbeknél is: mi magunk is felgyorsultunk. Csak nekünk van egy olyan emléknyomunk, hogy régen lassabb volt a világ. Van mihez visszanyúlnunk, és ha nagyon muszáj, talán le is tudunk lassulni. De szerintem ez hosszabb időbe telik már, mint mondjuk 5–10 évvel ezelőtt. Egy alfás vagy egy Y-generációs esetében, akinek nincs tapasztalata a lassú világról, ott nem lesz meg ez az eszköz. Ha otthonról sem hoz mintát, akkor egyszerűen nem fogja tudni, hogyan kell lelassulni, hogyan kell türelmesnek lenni. Ha azt mondja neki az orvos, hogy a kezelés több hétig tart, vajon erre képes lesz-e megfelelően reagálni? Lesz-e olyan idegrendszeri működése, ami képes belátni 3–4 hónapnyi időtartamot? Mert lehet, hogy ő csak 2–3 hétben tud gondolkodni — és akkor nem lesz igazán partner a folyamatban. Nem lesz partnere az orvosnak, mert nem fogja tudni felépíteni a hosszabb távú folyamatot. Ahogy a karrierutakat is elkezdték lerövidíteni a multicégek — már nem 5 éves karrierterveket adnak, hanem 6 heteseket —, ugyanígy nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy az orvosnak sem fél évben kell majd „átadnia” a terápiát. Lehet, hogy az orvos fejében továbbra is fél éves tervként él, de a beteg felé ezt le kell bontani 2–7 hetes etapokra, és a 2–7 hetes etapokat kell kommunikálnia. Ez pedig azt jelenti, hogy az orvosnak sűrűbben kell kommunikálnia a beteggel. Tehát az a fajta rendszer, ami régen volt — hogy az orvos hetente egyszer, jó esetben, mond valamit —, már nem biztos, hogy működni fog.
Most nem tudom pontosan, mi a működési mód, de nagyon sok beteg mondja azt, hogy amikor kórházban fekszik, a főorvosával vagy a saját kezelőorvosával csak heti ciklusokban találkozik. Én azt gondolom, hogy ez kevés lesz. Heti szintű terveket kell majd átadni, és — bár ennek biztosan nem fog örülni senki — akár napi kétszeri kommunikációra is szükség lehet. Nem napi egyszerire, hanem napi többszörire. A kiszámíthatóság miatt. A bizalom miatt. Akkor lesz bizalom és hitelesség, ha az orvos nemcsak a szakmai oldalát mutatja meg, hanem az emberit is.
Nagyon sok szakmában mondjuk azt, hogy a 21. század legfontosabb képessége az önismeret: hogy tudjam, mi az én belső erősségem. Mert a ChatGPT világában nem a puszta szakmaiságomat fogják tisztelni. Nem attól leszek hiteles, hogy mennyi tudás van a fejemben, hanem attól, hogy ezt a tudást hogyan tudom úgy átadni másnak, hogy az őt építse.
Betegként elképzelhető, hogy azért fogja az orvosát hitelesnek tartani, mert az orvos a tudását nem általánosan, „a világ gyógyítására” használja, hanem kizárólag rá figyel: kedves beteg, most érted dolgozom, amit tudok, azt azért teszem, hogy neked jobb legyen. De ezt csak akkor fogja elhinni, ha az orvosnak megvan a megfelelő humán készsége — és találkozik vele valamilyen emberi, kapcsolódó gesztusban.
És nem azt látom a beteg szempontjából, hogy „állandóan fut az orvos”, mert mindenkit meg akar menteni, és teljesen le van terhelve — mert ezt a beteg nem fogja értékelni. Egy dolog számít: egy egocentrikus világban élünk, és a beteg azt érzi, hogy egy dolga legyen az orvosnak: rám fókuszálni. Nyilván ez nagy újítás és nagy teher, de minél egocentrikusabb a világ, annál inkább ez lesz az elvárás: minél több figyelem, minél több humán készség.
- De megérti a beteg, hogy lehet, hogy aznap még 20 másik beteg is van?
Krisztián: Megértheti, csak nem biztos, hogy fog vele foglalkozni. A 20. század egy közösségorientált világ volt: azt néztem, hogy a közösségnek jó legyen, az orvos pedig a közösséget szolgálta. A 21. század viszont én-központú világ: azt nézem, hogy az orvos nekem, számomra legyen jó. Nem érdekel, hogy hány helyre fut az orvos, vagy mennyire túlterhelt. Engem az érdekel, hogy engem gyógyítson meg, és ezért mindent meg fogok tenni. Még nem tartunk egészen itt, de azt gondolom, hogy 5–10 év múlva nagyon komoly váltások lesznek... Ugye ezt kérdezte: mi lesz 30 év múlva? Én ezért mondom, hogy ezek nem tényszerű dolgok, hanem olyan következtetések, tendenciák valószínűsíthető kimenetei, amelyekre — úgy gondolom — az orvoslásnak fel kell készülnie.
-Végtére is, és akik akkor majd beteged lesznek, azok most a gyerekeink, akiket úgy nevelünk, hogy ők jelentik a világot számunkra.
Krisztián: Így van, így van. A szülő felemeli, mindent tőle tesz függővé, mindenre figyel. A gyerek pedig azt veszi észre, hogy anyarobot meg aparobot azért van, hogy neki minden jó legyen. Nem ők találják ki ezt a világot — ezt a világot kapják meg. És mindent azonnal megkapnak. Nem az van, hogy egy hetet kell várni a sorozat következő epizódjára: letöltöm az egész évadot, és bármikor megnézhetem. Szóval az életünk nagyon-nagyon sok „puzzle-darabkából” rakódik össze, és abból áll össze a valóság. A mostani edukáció pedig nagyon sok esetben a múlt valóságára ad válaszokat, miközben a jövőnk a mostani jelenből indul ki — és a jelen családi viszonyrendszere már nagyon más.
