11/10/2025
Bereniké (ugye milyen különleges név?) 19 évesen találkozott először a diagnózissal, majd 24 évesen újra. Az összeomlás után lassan felépült benne valami erősebb: tisztelet a teste iránt, hála az apró támaszokért, és tudás, hogy a megosztott történetek életeket mozdíthatnak ki a félelemből. Ez a beszélgetés a kettéváló életről szól („előtte” és „utána”), a nem-halogatás bátorságáról, és arról, hogyan lehet együtt élni a nem-tudással. „Megyek, amíg mennem kell.” – innen indulunk. Bereniké egészségügyi dolgozó, ezt hivatásként éli meg és a betegsége ellenére is folytatja, mert hisz abban, hogy az embereken segíteni a legszebb dolog.
1. 19 évesen, fiatal felnőttként, szembesültél ezzel a diagnózissal. Mi volt ekkor az első érzésed, gondolatod ?
“19 évesen gyakorlatilag fel sem fogtam, mi történik velem. Megműtöttek, és ennyi! Nem éreztem át igazán a helyzet súlyát.
Aztán 24 évesen, amikor a betegség kiújult, akkor jött el az a pillanat, amikor teljesen összeomlottam. Nem értettem, miért pont én, miért újra. Az volt az a pont, amikor valóban szembesültem azzal, hogy ez nemcsak egy időszak az életemben, hanem egy harc, amit végig kell küzdenem.”
2. Hogyan változott meg azóta a viszonyod a testedhez és önmagadhoz?
“ Megtanultam tisztelni a testem, még akkor is, ha már nem tökéletes. Sok mindent kibírt, és mégis tart engem nap mint nap. Ma már nem a külső számít, hanem az, hogy élet van bennem.”
3. Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy valami értelmet nyert ebben az egészben – akár csak egy apró dolog?
“Igen. Amikor valaki írt, hogy az én történetem adott neki erőt, vagy segített elmenni az első orvosi vizsgálatra. Akkor éreztem, hogy talán ezért kellett mindezt átélnem, hogy másoknak könnyebb legyen.”
4. A 6 év alatt többször tapasztaltál mélypontokat is, ilyenkor mi segített neked, miben találtál kapaszkodóra ?
“Volt, hogy teljesen összeomlottam, és úgy éreztem, nem akarom tovább. Amikor a kezelésektől rosszul voltam, és már rengeteg komplikáción estem át, természetesen volt olyan pillanat, amikor azt mondtam: itt a vége.
De a barátaim, a családom és azok az emberek, akik hittek bennem, mindig visszahúztak. Sokszor csak egy beszélgetés, egy ölelés vagy egy mosoly adott új erőteret.”
5. Mennyire érzed úgy, hogy az életed kettévált: a diagnózis előtti és utáni időszakra? Szoktál magadra így tekinteni ?Mi az, amit ma már másképp látsz az életről, mint a betegség előtt?
“Igen, teljesen kettévált. A diagnózis előtti „én” még azt hitte, mindenre van idő. Ma már tudom, hogy semmi sem biztos, és ezért mindent meg kell élni, amíg lehet.
Ma már nem halogatok, nem várok a megfelelő pillanatra, most élek.
Ha úgy érzem, hogy egy helyzet vagy kapcsolat nem visz előre, inkább kilépek belőle. Nincs idő felesleges körökre.”
6. Mi jelentette, jelenti számodra a legnagyobb nehézséget ?
“A bizonytalanság. Hogy soha nem tudhatom, mit hoz a következő vizsgálat vagy a következő hónap. Megtanulni ebben élni volt a legnehezebb, de talán ettől váltam erősebbé.”
7.Ha egyszer egy könyv vagy film szólna rólad, mi lenne a címe?
„Megyek, amíg mennem kell.”-Volt, hogy el akartam engedni mindent, de mindig visszatér bennem az erő, hogy tovább menjek.
Bereniké jelenleg is kezelés alatt áll, még három ciklus kemoterápia van hátra, a sugárkezelést nem rég fejezte be. Úgy gondolja, hogy az élet minden nehézsége ellenére gyönyörű, és még annyi minden van, amit látni, érezni, megtenni szeretne. Követhetitek őt Instagramon a ShiningThroughCancer oldalon- ez oldal azért született, mert fontosnak tartja a nyílt kommunikációt a betegségről, félelmekről, reményekről és így szeretné segíteni sorstársait.
https://www.instagram.com/shiningthroughcancer/
