Ő-szint-én

06/11/2025

„Sosem gondolná rólam a világ, hogy az a típus vagyok, aki megcsalja a párját” - mondja a kliens - „Pedig mindkét komoly kapcsolatom így ért véget. Mindig kedves voltam, mosolygós, szerethető. A munkahelyen is kedvelnek, a barátaim is jó embernek tartanak. Szerettem a partnereimet, mégis valahogy mindig megfulladtam mellettük. Azt éreztem, hogy valami hiányzik, hogy nem lát senki igazán. És mert ők boldognak tűntek, nem akartam elrontani nekik ezt az illúziót. Inkább csendben kerestem valakit, akitől levegőt kaptam. Titokban abban bíztam, hogy ha kiderül, majd elhagynak. De sosem tették. ”

A hűtlenségről nehéz úgy beszélni, hogy ne ítélkezzünk, pedig minden harmadik párkapcsolatban előfordul. A legtöbben azt hisszük, csak önző emberek teszik meg. Pedig sokszor épp azok csúsznak bele, akik túl sokáig próbáltak jók maradni. Akik csendben tűrtek, alkalmazkodtak, elfojtották a hiányt, amíg egyszer csak fuldokolni kezdtek és levegőt kellett venniük. A hűtlenség sokszor nem a szenvedélyről szól, hanem a félelemről, konfliktuskerülésről, krónikus megfelelni akarásról és a saját igények elnyomásáról egy párkapcsolatban. Arról, hogy valaki már nem bírja a csendet, de kimondani sem meri, hogy baj van. A szerető ilyenkor nem a vágy tárgya, hanem egyfajta menekülés. És a lebukástól nemcsak félnek a megcsalók, néha vágyják is. Hogy végre valaki kimondja helyettük: ez így nem jó, és meghozzon egy döntést, amit ők nem mernek.

És ott van a másik oldal, aki értetlenül áll, mert nem látott semmit. Mert a megcsaló fél mindig mosolygott, csak halkan panaszkodott, sosem kért többet. A terápiákon gyakran az hangzik el, hogy „meg kell követni a másikat”, mintha ettől helyreállna a rend. Pedig a hűtlenség nem egy pillanat. Ez a kimondatlanság története. A nem vállalt hiányé, a lenyelt szavaké, a „minden rendben van” hazugságáé. A megcsalás nem helyes, de emberi. Nem a gonoszok története, hanem azoké, akik túl sokáig maradtak csendben, míg önmagukhoz lettek hűtlenek, mielőtt a társuk felé is azzá váltak volna.



#ő-szint-én

03/11/2025

A program nem arról szólt, hogy ki hova menjen továbbtanulni, hanem arról, hogy hogyan lehet tudatosan dönteni.

01/11/2025

Amikor hiányzik valaki…

Nem az emléknapokon fáj jobban.
Hanem a hétköznapokban.
A csöndes délutánokban, amikor megint elfelejted, hogy nincs kit felhívni.
A mosolyban, amit reflexből keresel egy régi arcban.
A pillanatban, amikor elmondanád, mi történt —
de már csak a levegő hallgat.
Ott van a hiány minden apróságban.
A kedvenc bögrében.
A kabátban, amit még ők választottak.
A dalban, amit mindig együtt énekeltetek.
A mondat közepén, ahol most csak egy sóhaj a pont.
És mégis, valahol mélyen tudod:
nem tűntek el.
Csak más formában maradtak.
Egy szokásban, amit tőlük tanultál.
Egy mozdulatban, amit észrevétlenül ismételsz.
Egy mosolyban, amit továbbadsz,
mert ők is így tennék.
A fájdalom nem múlik el — csak átalakul.
Beléd költözik, és megtanít élni vele.
Megtanít arra, hogy a szeretet
nem a jelenlétből,
hanem az emlékezésből él tovább.
Ezért mondd ki most, amíg lehet.
Nevess hangosan.
Ölelj bátran.
Szeress félelem nélkül.
Mert egyszer majd a te szavaid maradnak valaki szívében,
ugyanígy, mint most az övéi a tiédben.
A hiány idővel nem kisebb lesz —
csak megtelik szeretettel.
És az már nem fáj,
csak emlékeztet arra,
hogy volt valaki, aki igazán számított.

26/10/2025

“Gyere, igyál már egyet!
Férfikörön ülünk. Tízen vagyunk. Csend van.
Felteszem a kérdést: „Szerintetek ki számít alkoholistának?”
Először senki nem szól.

Aztán valaki megszólal: „Aki reggeltől estig iszik.”
Egy másik bólint: „Aki fizikailag függ a piától.”
A harmadik: „Aki miatt szétesik a család.”

De mi van, ha az is lehet alkoholista, aki egyébként sikeres?
Akin nem látszik?
Aki csak esténként vagy hétvégén iszik egyet-kettőt?

Ma nem arról fogok írni, hogy ki a klasszikus alkoholista,
hanem arról, aki még nem látja magában a problémát.
Mert a legtöbben, akiknek gondjuk van az alkohollal, soha nem ismerik be.
"Én csak buliból iszok! Csak alkalmakkor!"
"Haverokkal, párommal!".
"Ki kell engedni a gőzt!"
De mi van ha ez csak önbecsapás?

Három szempont, ami megmutatja, hogy már nem csak iszol, hanem alkoholproblémád van

1. Rohamivás vagy "binge drinking": ha évente ötször vagy többször lerészegedsz
Péter, 39 éves:
„Én nem iszom sokat. Hétköznap alig.
De ha elmegyünk a barátokkal, akkor rendesen. Hajnalig.
Reggel úgy ébredek, hogy nem emlékszem, mit mondtam.
De ez normális, nem? Mindenki csinálja.”

Igen, sokan csinálják.
De attól még probléma.
A rohamivás azt jelenti, hogy rövid idő alatt nagy mennyiséget iszol.
Nem minden nap, de amikor igen, meghúzod.
És ezt a tested, az agyad nem bírja.

Tanulság:
Ha rendszeresen túltolod, akkor alkoholproblémád van,
még akkor is, ha csak havonta egyszer történik meg.

2. A rutin: ha minden nap/ minden hétvégén kell egy ital
Tamás, 44 éves:
„Este hazaérek. Leülök, felbontok egy sört.
Aztán még egyet.
A feleségem néha szól: ‘Megint iszol?’
Mondom: ‘Ez csak két sör. Nem vagyok alkesz.’
De tudod mit?
Ha egy este nincs otthon sör, ideges leszek. Bemegyek a boltba.
Mert kell.
És ez az, ami belül riaszt.
Hogy már nem azért iszom, mert akarom,
hanem mert nem tudok nélküle.”

A rutinná váló ivás az egyik legnagyobb veszély.
Mert ilyenkor már nem döntés, hanem automatizmus.
Este hazaérsz = sör.
Stresszes nap = pálinka.
Hétvége = bor.
Egy idő után már el sem tudod képzelni az estét nélküle.
Ez már függőség.

3. A menekülés: ha rossz érzések miatt iszol
Zoltán, 41 éves:
„Társaságban sosem vagyok önmagam.
De ha iszom, felszabadulok. Magabiztosnak érzem magam.
Ezért mindig iszom, ha emberek között vagyok. Mert anélkül nem megy.
Munka után stresszelek? Iszom.
Vitám van a feleségemmel? Iszom.
Rossz napom van? Iszom.
És egyszer csak rájöttem, hogy már nem tudok ellazulni.
Csak az italon keresztül.
Anélkül nem tudok kapcsolódni.”

Ha az ital eszközzé válik az érzéseid kezelésére,
az a legnagyobb veszély.
Mert nem oldod meg a problémát, csak elnyomod.

Az alkohol valódi hatása
Gábor, 38 éves:
„Szombat este buliztam. Ittam. Jól éreztem magam.
Vasárnap délelőtt még rendben voltam.
De délutántól valami megváltozott.
Lehangolt lettem. Minden idegesített.

A feleségemnek beszóltam a semmiért.
Hétfőn még rosszabb lett. Bűntudat. Üresség. Szorongás.
Azt hittem, ez csak én vagyok.
Aztán megtudtam, hogy ez nem én vagyok.
Ez az alkohol.”

Az igazság az alkoholról:
Az első 2-4 órában az alkohol antidepresszánsként hat.
Felszabadít, ellazít, boldoggá tesz.
De aztán jön a számla.
A következő 48-72 órában depresszánsként hat.
Lehangoltság, szorongás, bűntudat, fáradtság, ingerlékenység.
És ezek nem mellékhatások, hanem törvényszerűek.

Az alkohol megzavarja az agy kémiáját,
és amikor a hatása elmúlik, az agyad kompenzál.
Ekkor jön a csapda:
hogy enyhítsd a rossz érzést, újra iszol.
És megint jól érzed magad néhány órára,
aztán újra rosszul napokig.
Ez a ciklus.
Ez a függőség.

Miért iszunk valójában?
Mert fáj.
Mert nem tudod kezelni a stresszt.
Mert nem tudsz önmagad lenni.
Mert menekülsz a rossz érzésektől.
Az ital pillanatra segít: kikapcsol, ellazít, felszabadít.

De ez csak illúzió.
Mert másnap minden ugyanaz, vagy még rosszabb.
Az alkohol semmit nem old meg.
Csak eltolja a problémát.
És közben függővé tesz.

Miért isznak az emberek?

1. Mert megtanulták.
Gyerekként láttad: apa hazajön, iszik egy sört.
Családi ebédnél bor az asztalon.
Ünnep = pezsgő. Találkozás = pálinka.
Megtanultad, hogy az ital a megoldás.
Pedig nem az.

2. Mert nem tanulták meg kezelni az érzéseiket.
Stresszelsz? Igyál.
Szomorú vagy? Igyál.
Dühös vagy? Igyál.
De senki nem tanította meg, hogy az érzéseket nem elnyomni kell, hanem megélni.
Az ital segít elnyomni, de ezzel csak halogatsz.
A felgyülemlett érzések pedig egyszer visszaütnek.

3. Mert társadalmilag elfogadott.
Senki nem szól, ha iszol.
Sőt, ha nem iszol, az a gyanús.
„Miért nem iszol? Beteg vagy?”
„Gyere, igyál már egyet!”
És lassan belesodródsz.
Mert mindenki csinálja.
De attól még nem jó.

Mi lenne, ha valódi megoldást keresnél?
Mit tehetsz stressz helyett?
Sport. Mozgás. Futás.
Beszélgetés valakivel, aki meghallgat.
Légzés. Meditáció.
Naplóírás.

Ha rossz érzések elől menekülsz:
Ne nyomd el őket. Éld át.
Mondd ki: „Rossz napom volt. Fáj. És ez rendben van.”
Kérj segítséget. Beszélj róla.
Amit elnyomsz, az visszaüt.
Amit átélsz, az elmúlik.

Az igazság, amit el kell mondani
István, 47 éves:
„Évekig tagadtam, hogy problémám van.
De egy nap a fiam megkérdezte:
‘Apa, miért iszol minden este?’
Abban a pillanatban megállt a szívem.
Nem tudtam mit mondani.
Mert nem is értettem. Csak tudtam, hogy kell.

Akkor jöttem rá, hogy ez már nem választás, hanem függőség.
Azóta nem iszom. Másfél éve.
Nem könnyű, de lehetséges.
És az élet nélküle? Sokkal jobb.
Mert végre érzem magam.
Végre jelen vagyok.
Végre élek.”

Mit tehetsz most?
Ha felismered magad ebben, ne tagadd.
Nézz szembe vele.
Kérdezd meg magadtól: miért iszom? Rutinból? Menekülésből? Társadalmi nyomásból?

Próbálj meg egy hónapig nem inni, és figyeld meg, mi történik.
Ha hiányzik, ha ideges leszel, ott a probléma.
Kérj segítséget. Terapeuta, közösség, AA, férfikör.
A függőséget egyedül nem lehet legyőzni, de közösségben igen.

A legfontosabb üzenet:
Az alkoholizmus nem arról szól, hogy a padlón kötsz ki, hanem arról, hogy már nem te irányítasz, hanem az ital.
Mert az ital nem old meg semmit.
Csak elnyom, eltol, tönkretesz.

De van remény.
Aki felismeri, az már megtette az első lépést.
Aki segítséget kér, az már nincs egyedül.
Ne várd, hogy elég rossz legyen.
Ne várd, hogy padlóra kerülj.
Nézz szembe most, mielőtt késő lenne.
Mert az élet alkohol nélkül szebb, szabadabb és igazibb.
És te megérdemled, hogy ezt megéld.”

#Ő-szint-én
Gergely

20/10/2025

"A bennünk élő gyermek válaszokat akar. Azt akarja, hogy a másik mondja meg: miért nem szereti, miért nem őszinte, miért bántotta meg, és bánja meg, és kérjen bocsánatot, és forduljon minden jóra. És amíg ebből a gyermekből működünk, addig függő üzemben vagyunk, mert várunk, és kapaszkodunk valamibe, ami soha nem jön el. A felnőttség már egy kiábrándulást jelent, tudjuk, hogy nincsenek válaszok, hogy egy csomó embernek fogalma sincs, mit miért csinál, nemhogy el tudná nekünk mondani. Azt hiszem, azzal meg lehet barátkozni, ha valaki nincs, és azzal is, ha van, de azzal, hogy úgy nincs, hogy közben van, vagy úgy van, hogy közben valójában nincs, az a legnehezebb. Mert nemcsak a fájdalma van jelen a hiánynak, hanem annak hazugsága is. A fájdalom viselhető, a hazugság nem. Azért ráz meg ennyire mélyen, mert a kinyitás-becsukás egy ősi, testbe írt tapasztalatot idéz fel: a kötődés biztonságának és annak váratlan megszakadásának az élményét, ilyenkor az életben maradás feltételei inognak meg. Igen találóan fogalmazott Tolsztoj, amikor azt mondta, hogy lehetsz rossz, de ne legyél hazug, csaló. Mert „rossznak” lenni legalább valóság, amihez viszonyulni lehet. Az álságossághoz nem tudunk, mert azt sem tudjuk, mi az, és mit takar."

#ő-szint-én


és hasadás

19/10/2025

Most egy fantasztikus könyvet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani:

🍁Orsi könyve nagyon személyes hangvételű. Közelről enged bepillantást abba, hogyan küzdött meg bizonytalanságaival, és hogyan indult el az önelfogadás útján. Egy közülünk. Egyikünk, de ugyanakkor a másikunk is. Nem erőltet rád semmit, saját magával igyekszik együttérezni, és ezáltal segít, hogy neked már jobban menjen. “Az önismeret nem atomfizika, hanem annál gyakran sokkal keményebb műfaj!”🍁🍂

01/10/2025

“Ott lenni, ahogy anyából nagymama, nagyiból néni, esetleg dédi lesz. Végignézni, ahogy az egykor fáradhatatlan testből lábujjhegyen kisétál az erő, ahogy a szeme egyre közelebbre, a lelke minden irányba egyre távolabbra lát.

Látni, ahogy kopnak az emlékek, ahogy lassulnak a mozdulatok, ahogy anyámból eltűnik az anyám, ahogy az ölelés megfontoltabb lesz, a szó meg ritkulva halkuló.

Ahogy selymesre hízik a csend a szavak között, ahogy a bölcs tekintetben minden pislogással erősödik az elfogadás, ahogy a szemünk láttára születik meg a kiegyezés az elmúlással, ahogy minden találkozáshoz odadörgölőzik egy talán most utoljára.

Dühösnek lenni az életre, amiért történik, és anyámra, amiért hagyja. Gyermeki csalódottsággal felháborodni, amiért nem olyan tartalmas a beszélgetés, nem úgy sikerül már az étel, amiért nem bír már kisétálni a ház elé, hogy integessen, amiért már nem mindenre és nem pontosan emlékszik, haragudni, amiért elmúlt a megszokás.

Zokogva számon kérni valakitől anyám, s vele saját öregedésemet, sebes indulattal szembesülni gyermekségünk visszavonhatatlan befejeztével, fájdalmakkal beletörődni a reggelbe, amikortól felfogjuk, nemcsak a világ fordult egyet éjjel, hanem a ki vigyáz kire is az évek alatt.”

🤍
#Ő-szint-én

29/09/2025

“Bármit is teszel az életben, bármilyen jószívű és kedves leszel: nem fog szeretni mindenki.

Sajnos arra vagyunk nevelve, hogy kiszolgáljuk a környezetünket, hogy viselkedjünk jól, hogy feleljünk meg az elvárásoknak, és hogy bírjuk ki a szenvedést.
Mélységesen szomorú, hogy nem arra vagyunk nevelve, hogy álljunk ki önmagunkért, hogy érezzük jól magunkat, hogy bátran mondjuk el a véleményünket, hogy vannak jogaink, nem csak kötelességeink.

Rengeteg ember gondol rólunk rengeteg mindent.

Van, aki tűzbe menne értünk, mások alig várják a bukásunkat.
Van, aki csillogó szemmel néz ránk, mást a hideg is kirázza, ha belépünk az ajtón.
Hogy lehet ez? Hiszen én ugyanaz vagyok!
Miért gyűlöl az egyik, miért szerelmes belém a másik?
Miért vagyok jó a nagymamámnak, miért vagyok kevés az apámnak?
Miért ismerik el a munkámat az egyik munkahelyen, miért rúgnak ki máshonnan?

Azért, mert mindenki másképp látja a valóságot. Mindenki úgy látja a világot, ahogy ő van.
És az emberek jelentős része nagyon nincs jól.

Akiben nincs önszeretet, empátia, érzékenység, önbizalom, boldogságra való képesség, az mindenben, és mindenkiben az ellenséget látja.
Akinek rendben vannak a dolgai, a lelke, az élete, akinek van szeretet, intimitás, öröm a mindennapjaiban, az szép helynek látja a világot, és keresi a jót a másikban.

Nincs hatalmunk afölött, hogy mi zajlik a másik ember elméjében, és nem is dolgunk, nem is feladatunk meggyőzni mindenkit, hogy mi jók vagyunk, és szerethetőek, már csak azért sem, mert a szeretet nem érvelés, vagy vitatkozás hatására alakul ki.
A szeretet az vagy VAN, vagy NINCS. Mást nem tud tenni, csak létezik, vagy nem létezik. Vagy van szeretet, vagy a szeretet hiánya van, és az a gonoszág, a tudatlanság, és a rosszindulat.

Hosszú évekbe telt, míg rájöttem, hogy minden ember tükör.
Én is az vagyok.

Tükrök vagyunk, belenézünk egymásba, és azt látunk, amit látunk. Úgy látjuk magunkat, és a másikat, ahogy vagyunk, amilyen szemüveg van rajtunk.

Szörnyű, hogy sokan úgy élnek le egy életet, hogy folyton az jár a fejükben: mit gondolnak rólam? Mit mondhatnak a hátam mögött? Mit kéne máshogy tennem, min kéne változtatnom ahhoz, hogy elég jó legyek?

Érdekes, hogy magunkat akarjuk lecserélni, pedig sokszor a környezetet kéne.

Engem szívből nem érdekel, ki mit fantáziál rólam, ki - hogyan torzít engem az elméjében. Ha érdekelne, már megőrültem volna. Engem az érdekel, hogy én hogy vagyok, nekem milyen a viselkedésem, milyen szavak jönnek ki a számon, hogy bánok magammal, és a szűk környezetemmel.
Nem vagyok felelős azért, ki - hogyan értelmezi a mondandómat, vagy a tetteimet. Azért vagyok felelős, hogy szabadan, egészségesen, és boldogan éljek úgy, hogy nem ártok másoknak.

Sok a keserűség és a gonoszság.

Sok a boldogtalan ember, aki csak fröcsög, károg, és csahol.
Nem szeretnek senkit, saját magukat sem.
És te azért pedálozol, hogy szeressenek, miközben az, amire vágysz, nincs náluk. Üres a hátizsákjuk, csak fekete levegő van bennük, és azt hiszed, naivan, ostobán, hogy tudnak neked szeretetet adni.
Szeretetet adni csak az tud, akinél van. Aki önmagával is békében él. Aki szelíd. Jámbor. Őszinte. Kedves. Békés. Türelmes.

Aki ragyog.

Szívtelen emberek után rohanunk kiéhezve, és észre sem vesszük, hogy teljesen rossz az irány.

Szeretni csak alig képes valaki.
Hát hova rohansz? Ki után szaladsz?
Az után, aki nem hív fel? Aki megalázott? Aki bántott? Akinek nem kellesz? Aki csak ígérget? Aki meglopott? Aki kihasznált? Aki semmibe vett? Mit remélsz, mi van az ő zsákjában? Gyémántok? Fény? Puhaság?

Mikor utoléred, látni fogod, hogy egy üres kutat kergettél.

Nem te nem kellesz neki, ő nem kell saját magának.
Az emberek jelentős része lemond saját magáról. Kialszik a fény, és mindent beborít a sötétség.
Nem tudsz nekik fényt vinni. Nincs ajtó, amin be tudnál menni.

"Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."/Babits/

#Ő-szint-én

10/09/2025

"Az önismeret nem azt jelenti, hogy elmondjuk, milyennek kellene lennünk vagy milyenné szeretnénk válni, vagy hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, hanem azt, hogy rálátunk arra a részünkre, ami távol áll ettől a vágyott képtől, vagy akár ellentétes vele. Ez egy fájó, kínzó felismerés, és visszavezet a létezésünk legkiszolgáltatottabb momentumaihoz, amelyeket természetes, hogy szeretnénk elfelejteni, megtagadni és rajtunk kívülállónak gondolni. De mégsem ez a kivezető út, hanem éppen fordítva. Odaállok a legfájóbb részem mellé, éppen oda, amit meg szeretnék tagadni és vetni, és amikor a legjobban fáj, akkor leszek a legerősebb valójában, és meglehet, hogy a lehető legmagányosabb is. És ott, ezen a ponton már nem pusztító dühöt érzünk, se magunk, se más irányába, hanem szomorúságot saját töredezett mivoltunk fölött, ám valamiféle mély megértést és elfogadást is, és innen fog valami változni. Legelőször az, hogy végre valóságossá válunk. A hamis szelf fenntartása ugyanis nem engedi meg a valóságot, őrt áll fölötte, csak a maszkhoz, tehát a magáról alkotott képhez enged közel, de nem önmagához. A magáról alkotott képet helyezi önmaga és a másik közé, nem engedélyezi önmaga valós sebezhetőségét, csak annak színjátékát legfeljebb, így viszont az intimitást sem engedi levegőhöz jutni, gyakorlatilag megfullasztja. Ilyen életeknél sajnos olykor csak a halál képez léket, csak ott tud egy pillanatnyi valóság kiszivárogni, egyetlen darabka intimitás, amikor a tudat már nem képes tovább rejtegetni, miközben maga az életre jövés mindannyiunknak felkínálja az intimitás lehetőségét."

és hasadás

̋szintén

28/08/2025

☝🏼”annak ellenére, hogy valaki nem beteg, még nem feltétlenül egészséges lelkileg. Lehetnek elakadásai, amelyekkel egyedül nem boldogul, és attól még, hogy ez nem egy betegség, még nyugodtan kérhet segítséget az adott nehézség leküzdésében. „A mentálhigiénés szakemberhez fordulás olyan, mint háziorvoshoz menni egy kisebb fizikai problémával, megelőzve a súlyosabb állapotot” 🌸

#Ő-szint-én



👉🏻Ha megtalálod magad a sorok között, tanácstalan vagy és nem tudsz továbbjutni, kérlek keress meg, hogy segíthessek🌸

Ideje lenne belátnunk, hogy nem csak betegség esetén szorulunk segítségre.

26/08/2025

"Éreztem, hogy az agyam nem tud több információt befogadni, nem akar több elméletet és magyarázatot arra, mi miért van vagy nincs. Éreztem, hogy a testem nem akar több olyan testet befogadni, ami magyarázatra szorul, mert nem bírok el több magyarázatot. Éreztem, hogy leegyszerűsödtem arra a puszta érzésre, hogy jó-e vagy nem, hogy igaz-e, és önkéntelenül irritálni, taszítani, fárasztani, untatni kezdett mindaz, ami nem tűnt tisztának, mindegy volt minden érvelés. Véget akartam vetni mindenféle oknyomozásnak, és csak megélni azt, ami van, olyan egyszerűen, ahogyan az van. Lecsupaszodott a világ, és a magyarázatok nélkül – miszerint kellene, jó lenne, illik, mit szólnak – nagyon kevés dolog maradt meg önmagában. Éreztem, hogy csak én tudom leállítani saját magamat, de már nem az van, hogy le akarom állítani, hanem egyszerűen nem tudom nem leállítani. Éreztem, hogy már csak alapdolgokat szeretnék, mint például a föld, az ég, a fű. Ez alatt azt értem, hogy elementáris erővel elkezdtem primer dolgokra vágyni, mint a természet tapintása, érintése, beszívása, érzékelése. Meztelen talpam a füvön, fekvés a nyers földön egy réten, egy mezőn, egy erdőben. Csend. Csak csend vagy jó zene. Vagy nagyon tiszta, egyszerű, halk szavak. Nem volt olyan vágyam, hogy elűzzem a szorongást, hanem egyszerűen csak együtt szerettem volna lenni vele. Velem, magammal. Úgy, ahogy vagyok, ahogy az életem van. Megállni benne, hagyni. Egy kicsit megtapasztalni, milyen lehet egyetlen helyben állni, negyvenöt év után először. Levegőt venni és érzékelni, hogy az milyen. És mindezt már nem akartam, hanem nem tudtam nem tenni. Ez egy másik paradigma, másik létezés. A magyarázatok vége.
Már nemcsak tudtam, hanem a testemben éreztem, teljes bizonyossággal, hogy minden olyan kapcsolati forma, legyen az családi, szerelmi, baráti, munkahelyi, ami hamis, ami valami módon nem tiszta, nem integrált, az irritál, mert így nem is integrálható, ezért elidegenít, és elkezd szétbontani. És ezt a bomlást már a legelső induló másodpercben megéreztem, a gyomromban, a torkomban, a szívverésemben. És már nem tudtam benne maradni. Nem fogtam magamat vissza, nem is akartam, nem is indokoltam feltétlen, volt, hogy csak odébbálltam, volt, hogy annyit mondtam, kösz, nem. Egyszerűen leolvadt rólam a máza annak, hogy jónak kell lennem. Nem jó akarok lenni, csak valóságos, igaz."
(Tisza Kata: Intimitás és hasadás, részlet. Bemutató: 2025. október 9., 18:30, Margó Irodalmi Fesztivál)
Fotó: Erhardt László

#Ő-szint-én

20/08/2025

"Ne beszélj róla, mit fognak gondolni az emberek?"

Egy olyan kultúrában élünk, ahol nem illik arról beszélni, ha valaki nincs jól. Inkább játszd meg, hogy minden rendben.
A mosoly mögött persze ott is nagyon sokszor kételyek és szorongások húzódnak, amiket a spiritual bypassing segítségével a szőnyeg alá söpörnek. De sokan beveszik a csilivili csomagolást, míg a belső nehézségeiket őszintén megosztó emberek kényelmetlen igazságait nem szívesen hallgatják.
Érdekes figyelni az emberi reakciókat, ha valaki nincs jól lelkileg. Van, aki megijed és van, aki megoldani akar helyetted, és eláraszt kéretlen tanácsokkal.
És persze mérgező pozitivitással is tele van a padlás. “Nézd a jó oldalát, gondolj arra, állj hozzá másként. “
Kevesen vannak, akik tudják, mire van szükséged ilyenkor: együttérző jelenlétre.
Se többre, se kevesebbre.

Az ember életében, bizony időről időre vannak krízisek. Akármi is váltja ki őket, akármilyen veszteség, kudarc vagy elutasítás, ezek a válságok a létbiztonságunk és létbátorságunk alapjait rengetik meg. Az élet előbb-utóbb emlékeztet rá, hogy törékeny, gyarló, korlátolt lények vagyunk.

Mégis, a krízis az élet második felében, bizonyos élettapasztalattal, sőt, némi életbölcsességgel felvértezve már más, mint korábban. Nem jobb, nem könnyebb: más.
Az ember sokkal kevésbé cselekszik az impulzusainak vakon kiszolgáltatva, még akkor sem, amikor éppen nagyon fáj.
Márpedig fáj: ettől nem ment meg senki.
Csak azt választhatjuk meg, mit kezdünk a fájdalommal. Az viszont a mi döntésünk.
És ha már eljutottunk az önismeret egy szintjére, jobban megfigyelhetjük magunkat az ilyen krízisekben. Olyan minták is láthatóvá válnak a viselkedésben, érzelmekben, gondolatokban, amelyek korábban nem.
Még akkor is átlátunk magunkon, amikor éppen a figyelemelterelés valamilyen formáját választjuk ahelyett, hogy szembenéznénk a fájdalommal.
Pedig a fejben visszhangoznak az intelmek, amit az ilyen gyatra megküzdési stratégiákról akkor mondtunk, amikor még "jól voltunk".
Mintha egy nagy merő seb lenne az emberi lélek, ami a tudatos jelenlét figyelmének óvatos tapogatásától is égni kezd.
Az élet érettebb szakaszában egy krízisnek van egy másik rétege is: az ember sokkal inkább tudatába kerül önnön végességének.
A krízis előhozza a kényelmetlen tudatosság idejét, amikor egyetlen órában több történhet velünk lelkileg, mint máskor évek alatt.

Igazából az életben nem "krízisek" vannak - hanem egy nagy krízis van, kisgyerekkorunk óta. És ez a krízis hol elhalványul, hol újult erővel bukkan a felszínre. Eltüntetni nem lehet soha.
De vannak az élet rejtett titkai is. Amikor más emberek kedvessége, együttérzése felemel. Az emberi kapcsolatok, amikben sérülünk, gyógyítani is tudnak.
De idő kell ezt újra elfogadni…”

#Ő-szint-én